Városi reáliskola, Esztergom, 1893

20 Táray (mozdulatlan, szótlan nevet.) Antónia. Könyörületnek szent Istene, megőrült! (eszmélet nélkül a grófnéhoz rohan.) Anyám, nézd őt, mit tettél vele ? Grófné (letérdel, kezeit összekulcsolva ég felé tartja, értelem nélkül néhány szót rebeg.) Antónia. Anyám, tekintsd, nézd őt; mit tevéi, mit míveltél vele ? ! Táray (fölkel székéről, a zongorához megy, minden értelem és rend nélkül össze-vissza csapdossa.) Antónia. Ah ! (Tárayhoz szalad.) Béla, Béla ! Grófné (imádkozik.) Kárhozatnak és bocsánatnak Istene, csak egyszer vétkeztem életemben, de soha sem káromoltam nevedet, ne vígy a poklokra ! Antónia (kétségbeesetten a grófnéhoz rohan, megragadja karjait.) Anyám, megőrült, mit tevéi vele ? megőrült ! Jer, add vissza eszét, add vissza őt nekem ! (Béla felé hurczolja s a színpad közepén összerogy.) Grófné (térdein értelem nélkül szókat rebeg.) Táray (figyelem és részvét nélkül össze-vissza csapdossa a zongorát, mig a kárpit legördül.) Nem igen hisszük, hogy ez a jelenet színpadon manapság előadható. Talán sikerülne egy-egy geniális színészi talentumnak, épp úgy, mint az erőművésznek sikerül egy salto mortale, de ugyancsak ügyelnie kellene még ennek is, hogy a drámaíróval együtt azt a bizonyos kis lépést meg ne tegye, a mi a határ a fenséges és a komikum közt. Táray megőrül úgyszólván a nézők szemei előtt és őrülete abban nyilvánul, hogy „figyelem és részvét nélkül összevissza csapdossa a zongorát." Nem akarunk kételkedni, hogy ezt bármely őrült megtenné hasonló körülmények között. Annyi mindenesetre áll. hogy a gondolat kissé merész, de hogy ne a komikum hatását gyakorolja, okvetlenül szükséges, hogy h i g yj ü n k Táray megőrülésében, vagyis világosan lássuk a* okokat, amik szellemi tehetségének megzavarodását maguk után vonták. És ezek az okok nem lehetnek légből kapottak, fictiók miket csak a költő ismer fontosokul. Az, hogy Tára} szegény emberré lett, rá nézve szerencsétlenség, de normális agyú drámai hősök azért még nem kerülnek mind-