Városi reáliskola, Esztergom, 1879

11 comédia történetében, érdemes, hogy azoknál valamivel tovább időzzünk. A legjobb szerzeményekben, melyek eddig napvilágot láttak, találni ugyan a jó vígjáték némely kellékeit, de sehol egy és ugyanazon darabban egyesülve. Ezen két darab magában egyesíti körülbelül mindazon kellékeket, melyek összege egy szabályszerű vígjátékot alkot. A jellemek bennök egyéni tulajdonságokkal fölruházott személyek, melyek cselekesznek s egymást cselekvésre indítják. A comicum, mely itt szembeszökő vonása a jellemeknek, derültséget szül a szándékosság minden látszata nélkül. A bonyodalmak nagy apparátus nélkül eszközöltetnek ; a helyzetek természetes következményei a jellemeknek; az erkölcsök kedvező világításba helyezett, de természet után festett életképek. A végkifejlődés módja az egyedüli, mely ellen műbirálati szempontból alapos kifogást lehet emelni. Ezen két mű joggal megérdemli a jellem- és erkölcscomédia nevet; általuk a polgári vígjáték a tökély eddig el nem ért fokára emelkedett. De Moliére nem állapodott meg ezen magasságban, hanem biztatva műértő barátjai által és maga is érezvén, hogy a költőnek nemesebb föladata is van, mint csupán a nagy tömeget hangos nevetésre indítani, oda törekedett, hogy azok igényeinek is eleget tegyen, kik a rejtett czélzásokat, a szokottnál ügyesebb fordulatokat és a finom humorral gyöngén fűszerezett komoly dolgokat is, szóval mindazt képesek méltányolni, a mi a nagy tömeg látkörén ltivül esik. Ezen törekvés gyümölcse a „Misanthrope" (1666) és a „Tartufe" (1667) két remeke a drámai költészetnek, melyekkel meglőn teremtve az, mit Boileau korának legnagyobb műbirálója, Moliére meghitt barátja és bölcs tanácsadója előre látott, és minek szükségét maga a költő is érezte, t. i. a magasabb vígjáték. A Misanthrope már megjelenése első pillanatától kezdve valóságos tollháborút idézett elő és a mai napig is vita tárgya a criticusok között. Voltaire igy nyilatkozik felöle : A Misanthrope remeke a magasabb vígjátéknak, melynek se comicuma se meséje.