Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1947

6 Dr. SZABÓ FARKAS (1906—1948.) „Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint lehér kendő leng utána" (Reményik Sándor.) Mindig megrendíti lelkünket az életbe induló tavasznak, s a halálba zuhanó emberi sorsnak tragikus találkozása. Az egyik a hervadásból, az elmúlásból hirdeti az örök megújulásnak lendületét és szükségszerűségét, a másik ráfagyasztja arcunkra az örömet és azt a csekélyke, szinte arasznyi boldogságot, amit életnek nevezünk. Ez a megrendítő kép viharzott át lelkűnkön ezév április 11-én, amikor rövid haláltusa után ott álltunk "fiatalon elhunyt tanártársunk ravatalánál. Megdöbbenve éreztük át a nagy igazságot, hogy az élet minden pillanata számunkra az utolsó lehet, nem tudjuk sem a napot, sem az órát, mikor alszik ki hirtelen földi életünk mécsese. Negyvenkét évig formálódott ki azzá a közvetlen, nemes, jellemes, melegszívű egyéniséggé, őszinte, igazlelkű jóbaráttá, hitünk, tanítását, a kegyelmi életet mélyen átérző és átélő, diákjait szerető szerzetessé, s alig két óra alatt éppen szerető szíve rombolta össze élete építményét testében. Talán az isteni gondviselés nagy jóságával már előre elhalmozta őt azzal, hogy egy nappal halála előtt szinte ösztönösen megérezte tiszavirágnyi életünk rövidségét. Feltűnő módon, tanítványaitól akkor még nem értve, minden osztályban „a tiszta lélek hatalmáról a halál felett s a halál kiszámíthatatlanságáról" beszélt. Mintegy búcsúszavai voltak : „az élet csak rövid próbaidő, s hajtsunk mindig alázatosan térdet Isten szent akarata előtt." Akik jobban ismerték őt, tudták, hogy halálos kórt hordoz beteg szervezetében. Mikor ennek tudatára ébredt, nem roskadt össze, még nagyobb erővel és lendülettel dojgozott. Egy percig meg nem torpanva hangoztatta, úgy érzi, hogy az Úristen még sok feladatot rótt reá, s ha bármilyen rövid is élete, azt el kell végeznie. Ez ösztönözte őt arra, hogy az orvosi intés ellenére húsvét előtt felkeresse, és missiót tartson azoknak a borsódmegyei bányászoknak, akikkel való élményeiről mindig csak örömtől könnyes szavakkal tudott beszélni. Tudta jól, hogy nagy szükség van reá, mert ott a föld mélyében, a nagy sötétségben, könnyebben hül ki a lélek, nehezebben találják meg az Eget és annak Urát ! — A legnagyobb jutalma az volt, hogy sok eltévedt léleknek vissza tudta adni a hit erejét, a kegyelem fönségét és szépségét. Egyéni 'életsorsán nem aggódott. Ő maga örökítette meg elvét soraiban : „Ne panaszold el senkinek, mi fáj ! Mutass jókedvet akkor is,