Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1940

4 meggyőződésünk, lelkünk világos rádöbbenése az iskola hősének, a tanító-tanárnak súlyos felelősségére és munkájának szebb, értékesebb, művészibb és halhatatlanságot ígérő oldalára. Hiszem, hogy Önök is örömmel üdvözölték a korszellemből fakadó törvényes rendelkezéseket, melyek az iskolai munka előterébe a nevelést, a világnézetet adó, lélekteremtő munkát állították. Magam is lelkes örömmel köszöntöttem ezt a világos célkitűzést, amely után kétévtizedes tanári munkában csak sóvárogni tudtam. Vártam a lélekalakító feladat határozott kitűzését, mert szerényigényű tanári munkának tartottam azt, amely megelégszik a tudásközvetítéssel, s elsőleges, hogy ne mondjam, kizárólagos feladatának tartotta tudásanyagnak, ismereteknek, adatoknak közlését. Én munkásságomnak lényegét már tanár koromban a nevelésben láttam. Az oktatás munkáját csak eszköznek tartottam, értékes eszköznek a magasabb cél : a szellemileg és testileg értékes emberpéldány, a jellemes ember kialakítása érdekében. Nem becsültem tűi az ismeretadatoknak jelentőségét a műveltségben, nem holmi zseblexikonoknak kialakítását tartottam becsvágyamnak, hanem azt szerettem volna, ha tanítványomból szépért és jóért lelkesedni tudó, igazmondó, eszményhitű emberek válnának, akiket megtanítottam gondolkodni is, akik a tudásvilágában is kiismerik magukat, ha nem is tudnak gépies hirtelenséggel felelni az áltudás keresztrejtvényszerű kérdésrohamára. A nevelői munka priuszának ezt a meggyőződését hoztam magammal mai megbízatásomba ís, s igen örülnék, ha közöttünk e téren is teljes összhang mutatkoznék, mind a célkitűzésben, mind az odavezető eszközökben, annál is inkább, mert ez ma már nem egyéni út vagy ábránd, hanem a hivatalos művelődéspolitika eszménye. Hiszem, hogy ezzel az a nevelési eszmény nyert törvénybe iktatást, amely a magyar tanítók-tanárok lelke mélyén mindig is belső parancsként égett. Hiszem, hogy Önök is másodértékűnek és szerényigényűnek tartották azt a pedagógus munkát, mely ismeretek, adatok, anyag közvetítésére szorítkozik, s hivatása lényegének azt a mechanikus munkát tekinti, mellyel minél nagyobb ismerethalmazt, lexikális adatok egész tömegét igyekszik tanítványai fejébe tölcsérezni. Nem tudja, nem akarja meglátni, hogy az ő anyaga az Isten hasonlóságára teremtett emberi lélek és művésszé csakis e lélek helyes kibontakozásának elősegítése, életsodrának kifaragása teheti. Az Isten kegyelméből való, szívvel-lélekkel dolgozó hivatott pedagógus azonban csak másodsorban az értelem köszörűse, elsősorban a Mindenható szobrásza, mert munkájának főanyaga az Istentől teremtett lélek. A pedagógusművészet lényege nem az ismeretanyagok áttölcsérezése, hanem az a lélekkibontó iskolai munka, mely a helyes kifejlődés elősegítésével a halhatatlan lélek életszobrát akarja megmintázni.