Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1939

Szent Benedek ünnepére. Főtisztelendő és Főmagasságú Bíboros Hercegprímás Úr! Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Felkérettem, hogy Szent Benedek mai emlékezetén ünnepi beszédet mondjak. A megtiszteltetés, amely ezzel szerény személyemet érte, oly nagy volt, — szerény képességeimet annyira túlértékelő és túlbecsülő, hogy az első pillanatban tisztelettel el akartam magamtól hárítani. A következő pillanatban azonban felujjongott bennem hirtelen a gondolat: íme, a régvárt alkalom, egy régi kötelezettség lerovása! Mert régóta él már lelkemben a vágy, hogy — egyszer — valahol — a nagynyilvánosság előtt — egy konfessziót tegyek. És ez az alkalom most ilyen megtisztelő formában jelentkezik: az egykori premontrei diák Szent Benedek ünnepén — egy nagymultú város előkelő közönsége előtt — meghajthatja a hálának, az elismerésnek és a nagyrabecsülésnek zászlaját — az összes magyar tanítórendek előtt. Mert állom és vallom — és ez az, amit előbb konfessziónak neveztem — hogy a magyar középosztály sem klasszikus műveltség terén, sem erkölcsi megalapozottsága tekintetében nem állana azon a fokon, amelyen áll, ha ennek a lateinerosztálynak nagyrésze nem szerzetesi gimnáziumokból került volna ki az életbe. Méltóztassanak tehát megengedni nekem, hogy most erről a helyről először is egykori tanáraim felé — a keszthelyi premontreiek felé — küldhessek köszönetet azért a magvető munkáért, amelyet annakidején az én lelkemben is elvégeztek és amelynek maradandó értékeire mindennapi életem sima folyása közepette éppenúgy, mint lelkem válságai idején nemegyszer eszméltem rá, mint az ő tanításuknak, az ő nevelésüknek eredményeire. És valahányszor ezekkel a gondolatokkal és ezekkel az érzelmekkel emlékezem vissza az ő munkásságukra, ugyanígy kell, hogy lássam a többi tanítószerzetesrendeket is: a bencéseket, a c'sztercitákat, a piaristákat: mindmegannyi lelki garnizonj ait egy nagy hadseregnek, amint munkálkodnak az ifjúság — az élet újoncainak — kiképzésén, hogy harcedzettekké tegyék őket: erőssé, képessé a harcra, amit életnek neveznek és amit megharcolni csak Isten nevében lehet!