Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1936

8 nézve tehát az ember szenvedését, kétségtelen, hogy azt mindig ember okozza és nem az Isten rendeli. S ha most feltesszük a kérdést, miért okoz az ember önmagának és embertársainak szenvedést és boldogtalanságot, a végső okot kétségtelenül abban találjuk meg, hogy az emberek nagy része vagy egyáltalában nem akarja Krisztust a lelkébe fogadni vagy befogadja ugyan, de nem elég állhatatos ahhoz, hogy meg is tartsa. Azokról, akik tudni sem akarnak Krisztusról, akik elfordulnak Tőle, vagy éppen eltaszítják maguktól, nem sok mondanivalóm van. Szegény szerencsétlenek ezek, akikért imádkoznunk kell. Szólni akarok azonban azokról, akik megismerték az Istent, akik a lelkükbe fogadták Krisztust és mégis szen vednek, mégis boldogtalanok, mert gyengék, kicsinyhitűek és állhatatlanok. Arról a mindennapi bukdácsoló, botorkáló embertípusról akarok beszélni, amelyik el-elindul ugyan Krisztus útján és minden nekiindulásnál újból és újból elhatározza, hogy most már igazán végigjárja ; — de amikor kissé keményebben töri a rög a lábát vagy vágja a tövis a bőrét, ismét csak elernyed és letér róla a virágos, puha pázsitra, ahol olyan könnyű és sima járás esik, mert nincs rajta rög és nincs rajta tüske. Es bolyong rajta egy ideig céltalanul, amíg újból és újból meg nem állapítja, hogy akárhogy keres, nem talál rajta utat ; nincs rajta útjelző, nincs rajta út, nincs rajta még ösvény sem, nem lehet rajta célhoz jutni. Mire ezt megállapítja, többnyire begyógyul ugyan a lágy pázsiton a lába törése és beheggednek a bőrén a tüskevágta apró sebek, de egyszer csak azon veszi magát észre, hogy feljebb, a kebelében, ott belül nagyon fáj valami, ami a Krisztus útján sohasem fájt, fáj a szíve, fáj a lelke és szenved, szenved kegyetlenül. Ekkor azután visszatér a Krisztus útjára. Hogy most már állhatatosan végigjárja-e, vagy ismét el fog-e ernyedni és újra le fog-e térni a puha pázsitra, nem bizonyos. Csak annyi bizonyos, hogy az élete jó részét máris céltalan bolyongással töltötte el s hogy az apró fájdalmaktól való szabadulásnak gyötrő szenvedés lett az ára. A mi társadalmunk, kedves katolikus Testvéreim, az ilyen bukdácsoló, botorkáló emberek társadalma, amely a maga egészében is, és benne az egyes ember is azért szenved sokat, mert nem tudja magát ráfegyelmezni arra, hogy kitartással, állhatatosan végigjárja Krisztus útját. Nem vagyunk rosszak, akarjuk a Jót, csak gyengék vagyunk, kishitűek vagyunk, állhatatlanok vagyunk. És ebből ered a nagy társadalmi zűrzavar, ebből származnak az ú. n. társadalmi betegségek, erre vezetendő vissza az ember sok-sok szenvedése is. A bukdácsoló gyenge embert a világosság vakítja, az igazság bántja, a munka fárasztja, a szép untatja. Kerüli a világosságot és keresi a homályt, mert a fény sokszor kényelmetlen neki ; kényelmesebb, kellemesebb a homály, a „hangulatvilágítás". Ez azután annyira beidegződött az emberekbe, hogy a homály, a ködös sejtelmesség lett a divat úgy az irodalomban és művészetekben, mint a társalgásban, sőt bizonyos fokig még a tudományban is. Ami ködös, ami homályos és nehezen érthető, az most az érthető, és az ember is akkor érdekes a mai társadalmi felfogás szerint, ha ködös lelkű, sejtelmes lelkű, „komplikált lelkű". Az emberek büszkék arra, ha őket „komplikált lélek"-nek tartják. Az egyszerű lélek, a nyilt, egyenes lélek, a világos fő most nem divatos. Pedig az egyszerűség, a világosság szép, nyugodt, fenséges és