Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1929

A mi tanítványunk. A mi tanítványunk volt fiával együtt az édesatya ! Az új magyar glóbuson minden forrott, minden izzott és lángolt. Az ifjú fejedelem feszülő karja bizonytalanul ingadozott a kormánykeréken. Ékkor szembejött vele szent Benedek, aki a népvándorlás apokaliptikus zűrzavarában szilárd rendet teremtett s e renden, mint sziklabázison, megkezdte a dicsőséges keresztény középkor fölépísét. Szent István töprengés nélkül Benedeknek, az utolsó nagy rómainak nyomába lép s a Krisztus szellemében alkotó örök tevékenységnek lesz fejedelmi apostola, a magyarországi actio catholica-nak született patrónusa. Árpád a futó szállásokról új hazába : István Ázsia pogányságából új világba, a keresztény Európába, a halál árnyékából egy dicsőséges évezredbe vezette népét ! Az atya a küzdelmes élet ideális harcosa. És a fiú? A fiú, a legendák szépséges és szent királyfia pedig a Krisztusban tökéletes élet kialakításának győzedelmes, örökké ifjú mintaképe. Cseng a kupa, hevít az ital, gyújt a dal, vadul száguld a vér, kéjt ád a bűn és az új haza nyers magyar ifjúsága éli a maga ázsiai, vad ösztönéletét: Imre pedig... Imre pedig egy szent életű család, puha, meleg tűzhelyénél növekedik vala bölcseségben és kedvességben Istennél és embernél. És ime, midőn benne is föltámad a tavasz hulláma, benne is megindul a minden ifjak legkeményebb küzdelme : szembejő vele az önfegyelmezésnek, az életszentségnek nagy mestere, a nagy Szent Benedeknek szent tanítványa, Gellért, a velencei Szent György monostor apátja. És míg annyi ifjú társa önnön vérét bűnben pocsékolja, és míg a pogány örömökbe vércsevijjogással bele-belekurjant a vérszomjas „huj, huj!": Imre, az ifjú, a szép királyi herceg, a körötte imbolygó, csábító kísértések szédítő ostromában nyugodtan, csendesen, a héroszok biztos önuralmával föllép az oltárra — szentnek, fölszáll a magyar égboltra — hívogató, védelmező, ragyogó csillagnak, a fertőzetlen harcok diadalmas harcosának ! 1*