Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1928

26 sem fel, hiszen nem cselekvésről, csak szándékról volt szó. Nem is beszámoló, csak vallomás akar ez lenni, mellyel magamnak tartozom, s hogy azoknak mondom el, akik velem egy mezőn dolgoznak, nem dicsekvésből történik, hiszen arra a pályája utolsó stációján levőnek éppenséggel nem lehet szüksége. És megkezdődött a kilenc év munkája egy olyan városban, ahol a magyar tanárra akkor még egy külön hivatás is várt : a magyar nyelvnek megszerettetése, ifjú lelkekbe való átplántálása. Ez a misszió egymaga lelkesítő és cselekvésre késztő volt, a legszebb s talán a legnemesebb mindazon feladatok között, melyek a magyar tanárra a múltban vártak, mert nem erőszak, nem az osztályozás szigorúsága kellett hozzá, hanem az anyanyelvnek végtelen szeretete. Ennek a belső nemes indítéknak kellett úgy megnyilatkoznia, hogy magával ragadjon, hogy az elmének lassú pallérozása az érzelmek napmelegétől termékenyüljön meg. hogy a német, a tót anyanyelvű gyerek ihletet és kedvet nyerjen a magyar nyelv szépségétől, s annak nehézségeit játszva küzdje le. Szeretnie kellett azt az embert, aki őt ebben a munkában vezeti, segíti, megerősíti, sarkalja, haladását örömmel látja s minden mozzanatában észreveszi. A kis kerek fejű, eleven szemű pozsonyi diákok mintha itt ülnének előttem ma is az öreg padokban, mintha figyelnének reám, hogy a szavak, a magyar beszéd miképpen fakad ajkamon. Minden új, eddig nem hallott szóra reám néznek kérdőleg, s én megállok, kétszer-háromszor kiejtem az új szót, elmondatom kettővel hárommal, leiratom velők, megértetem s tovább halad a munka. Van, aki a latin szó mellé németül is kiirja, hogy mit jelent, mert pontosan akarja megtanulni. Megható szorgalom, feledhetetlen buzgóság jutalmaz az első órától kezdve. Minden napnak megvan a maga kedves élménye, reményre jogosító buzgalma. A meséket, verseket szórói-szóra megtanulják, még ha leckéül fel nem is adtam, hogy értelmesen, ügyesen mondják el. Szép, gyöngysorba rakott betűkkel irnak még a diáriumba is ; gyönyörködve hallgatják a történetkéket, melyekkel az olvasmányt tarkítjuk, hogy mindenki jól megértse. Az órák nem gyötrelmesek, sem nekik, sem a tanárnak. Vidáman, elevenen ülnek a padokban, alkalomadtán harsány, szívnek és fülnek egyaránt jóleső nevetés harsan fel, üdülésül, de a munkát meg nem akasztva, inkább fűszerezve ; jókedvű a diák is, a tanár is, mert van rá okuk. Máskor áhítatos csöndben, piros arccal, csillogó szemmel hallgatják a nagy költők legszebb költeményeit, s a megbeszélés során szemökből könny szivárog ki beszédes tanujaként annak, hogy gyermekszívökhöz a nagy költő érzelme megértéssel közeledett. 0 sohasem lehet az ilyesmit elfelejteni ! Mikor pedig a IV. osztályban Arany Toldiját olvastuk, élveztük, magyaráztuk, három évi tanulásunk első nagy eredményei bontakoznak ki minden magyar órán. Az ötven tanuló közül nem akad egy sem, aki a tizenkét Énekből legalább tízet ne tudna könyv nélkül és vannak sokan, akik a Toldit az első sortól az utolsóig pompásan elmondják, a fejtegetések eleven megbeszélésekké szélesednek ki, s aki hallgatja, annak gyönyörűség a közös, lelkes munkának ez a teljessége. Nem az esett jól nekem, hogy a kiszabott, megválogatott szép részleteket megtanulják, hanëïn az az önként vállalása az egész költői elbeszélésnek gyönyörködve való megtanulására. Nem vetélkedés az egész vonalon,