Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1928

27 a törekvés, hogy minél kerekdedebb, formásabb, magyarosabb feleleteket adjanak a megbeszélés során hozzájuk intézett kérdésekre. Be jól esett bólintanom, megdicsérnem buzgóságukat, felolvastatni velők az osztály előtt ügyesebb, iskolai vagy házi dolgozataikat, leülni közéjük, melléjük a padba s úgy foglalkozni velők, hogy az iskolát észrevétlenül családi gyülekezetté változtassuk. Nem kellett félni attól, hogy a rend felbomlik, a fegyelem meglazul. Nem kellett egy hangos szóval sem csöndre inteni. Valahogy megérezték, hogy mindez azért van így, hogy ők bátrabbak, őszintébbek lehessenek, hogy tanulni nem kényszerűség, hanem lelki gyönyörűség, hogy az iskola nem arra való, hogy kellemetlen nyűg legyen, s végül, hogy az iskolában is lehet valami kívánatos, lehet ám óhajtani: bár megint magyar óra lenne, bár jönne a szavalat, amikor mindenkinek szabad a kathedrára állani, az osztály felé fordulva szavalni, vagy mesélni, kinek amire éppen kedve van. Szabad bírálni, de okosan, mert ha valaki ostobaságot talál mondani, a fiúk bizony kinevetik. Ez ellen pedig nem lehet tenni, mert az osztály nagy és hatalmas, az egyes diák alá van rendelve az osztálynak. És az is olyan jó, ha a diák ott ül a kathedrán a tanár úr mellett, s onnan beszél. Meg az is előfordul, hogy a diák ül a kathedrán s a tanár a fiúk között a padban. Csak eleinte furcsa, mert hozzá lehet ehhez is szokni. Igen, mindenhez hozzá lehet szokni és mindent meg lehet szeretni, még az iskolát is. A fiatal tanárnak arra is kedve volt

vhogy a tízperces szünetekben felkeresse az ő fiait az osztályteremben, a négyszög udvarban, amely kicsiny volt a tanulók nagy számához képest. Nézte a játszó diákokat. Hangosak, lármásak, elevenek voltak, aminthogy az természetes is. Az osztályteremben gubbaszkodókat kizavarta, hogy mozogjanak a folyosókon, az udvarban, a játszókat megfigyelte. Nem volt ez a pozsonyi iskolában akkor szokás, de ő nem törődött a szokással, neki jól esett, ha fiai között lehet. Meg akarta őket jól ismerni, s a játszó diák erre alkalmasabb, mint a padban ülő. Majd elviszi őket a tavaszi hónapokban játszani egy egy délután. Ez sem volt szokás akkor, nem is volt kirótt kötelesség, ez is csak nobilis passzió volt, tetszett a tanárnak, hát megtette. Abban a másik iskolában sem volt szokás, ahol ő tanult. A kötelező négy-öt órán túl nem látott tanárt egy-egy nap a diák, s járta a maga útját, vagy tanult, vagy játszott, vagy kártyázott egy-egy jól eldugott diák-tanyán. Ezek a szombat délutáni játszó-kirándulások aztán lelki és testi szükséggé váltak. Katonás rendben vonultak ki az iskola-udvarból végig az utcán, majd énekszóval vágtak neki a mezőnek, s ott aztán egy alkalmas térségen megkezdődött a játék. Akadtak pompás játékrendezők a fiúk között. A tanár csak nézte, majd közéjük állt ő is, dobta a labdát, tartotta a hátát, s bizony őt is jól megcélozták, s haj, milyen boldog volt, aki eltalálta. Mekkora gyönyörűség lehet a diáknak, ha a „tanár urat" hátba vághatja a labdával ! Aztán a csütörtöki és vasárnapi kis vendégekre gondolok. Minden csütörtök és vasárnap vendégeket hívtam előbb uzsonnára, később vasárnap ebédre is. A vendégek az osztály legszegényebb diákjaiból teltek ki. A kis kerekfejű, nyilt tekintetű Náci, akinek az apja órás volt, de nem gazdag órás, csak amolyan ébresztőórás-mester, Lőrinc, a csallóközi parasztfiú, Matyi, a foltozó szabó sápadt arcú, vézna fia és még mások, amint sorra kerültek. Megegyeztünk a feleségemmel, hogy leültet-