Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1928

24 Es az új tanár, a kezdő ifjú tanár rájok nézett, végigmustrálta az ő első tanítványait. És nyomban eszébe jutottak azok a gondolatok és érzések, amelyek őt a vasúti kocsiban Budapesttől —Pozsonyig foglalkoztatták azon a napsugártalan, esős szeptemberi napon, amelyen elindult első állomáshelyére. Eszébe jutottak diákévei az erdélyi kisvárosi iskolában, eszébe jutott a tizenkét esztendő az árvaházban és ostromló hévvel kívánta, ami ott oly sokszor, csaknem mind a tizenkét esztendőben hiányzott életéből : a szeretet áldó és áldott melegét. És eszébe jutott az a szeretet, amelytől nyolcéves korában, a székely faluban elszakadt, s melyhez hasonlót olyan keveset talált azóta is : az édes anyja szeretete. Igen, e körül forgott a négyórai úton minden gondolata, minden érzése. Ebből fog belevinni az iskolába, amennyit csak lehet. Tanítványait úgy tekinti mint fiait. Meg fogja nyitni a szivét, s közel engedi őket a szivéhez. Akarja, hogy az ő fiai örömmel jöjjenek hozzá, benne, s rajta keresztül lássák magát az iskolát. Szeressék meg, legyen nekik örvendetes az ott tartózkodás, érezzék, hogy nekik jó ott lenni, s kívánják, hogy minél többször legyenek ott. Észre fogja venni, hogy melyiknek szomorú az arca, melyiknek borús, gondterhelt a homloka s magához szólítja, beszél vele, megkérdezi, hogy miért szomorú. És tudja, hogy a fiúnak is megnyílik a szive, elmond mindent neki őszintén. És milyen jó érzés lesz az, ha a gyermekarc kiderül, ha a nehéz kis szív megkönnyebbül, ha a gyermeklélek csapzott szárnya megint röpködni fog. Mert eszébejutott, hogy neki is voltak gyermekkorában elboruló pillanatai, szerette volna elpanaszolni valakinek, de nem volt kinek. Hozzászoktatja fiait, hogy sohase hazudjanak, sem félelemből, sem álszégyenből, a maguk cselekedetének szépítésén ne fáradozzanak- Szemüket ne süssék le, nézzenek nyíltan, hogy a lelkük tükréből olvashasson. Egymáshoz szoktatja őket, megbarátkoztatja, az ellentéteket kiküszöböli, hogy az együttlét kívánatosabbá váljék. A szegényebb sorsút ne nyűgözze le a szegénység, a jobb módú ne érezhesse magát az osztályban többnek, mert az iskolának egyformán polgárai, akikre egyformán elvégzendő kötelességek várnak. E kötelességek elvégzésének mértéke adja a gyermek értékét, s ez az érték szabja meg a kis polgárok helyét. Mikor erre gondolt : gyerekes öröm váltódott ki lelkéből. A fejlődő gyermekiélekre gondolt, amelynek gondos, szerető, aggódó, reménykedő mefigyelője akart lenni. Gyönyörrel, meleg, jóleső érzéssel tudott erre a lelki munkára gondolni. A kis diák, amint évről évre bontogatja szárnyait, s csodálatos színpompában átalakul, a kamasz-kor esetlenségéből kivergődik, biztonságot, határozottságot nyer. Gondolt önmagára, az eleinte félénk, bátortalan, lenyűgözött, később felszabadult lelkű fiúra, aki irányítás, ösztökélés, bíztatás nélkül kereste éveken át a kibontakozást, s mikor megtalálta : kemény lélekkel és megacélozódott akarattal indult el a maga útján, mindig egyenes úton, mindig előre, mindig a biztos cél felé. Kell, hogy ennek a törekvésnek öröme, lelki kielégültsége legyen. Makacsul hiszik s ettől a hitétől nem tudja eltántorítani semmi. Hiszi, hogy ezek az ő első fiai, meg a többiek, akik utánuk következnek, az