Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1927

54 Külön említésreméltó szokás dívik a fizetésnél, fia pl. heten-nyolcan vannak az asztalnál és egyidőben fizetnek, a fizető pincér — mert neki így kényelmesebb — egy összegben, lehetőleg nagy pénzben ad vissza. A vendégek utána számíthatnak és osztozkodhatnak. Különösen idegeneknek kellemetlen ez. Nekünk azonban nagy nehezen sikerült őket erről leszoktatni olyformán, hogy a második nem fizetett addig, míg az elsőt teljesen ki nem elégítette. De mily fáradsággal történt ennek megértetése és megmagyarázása — új-görög nyelven. Az érintkezés — bár a műveltek nagy része beszél modern nyelvet, legtöbbje franciát — nem volt valami könnyű dolog. Különösen az nehezítette a megértést, hogy gyors beszédükben a szavak teljesen összefolynak. Azonkívül — jellemző kényelemszeretetükre — még idegennel is jelekkel beszélnek. Pl. az igenlést fejük felbiccentésével, a tagadást a fej balrahajtásával fejezik ki. De e tekintetben a jelbeszéd még előnyünkre szolgált. Mert még nehezebb volt megszokni az „igen"-nek szóval való kifejezését. A görög ember erre legtöbbször ezt a szót használja: rai (kiejtése: ne); vagyis úgy, ahogyan a magyar ember ép az ellenkezőjét, a tagadást fejezi ki. Amily nehézséget okoz beszédük megértése, ép oly könnyű napilapjaik olvasása annak, aki legalább közepes jártassággal bír a klasszikus görög nyelvben. Azonban az üzletek, házak, hirdetési táblák felírásait nem lehet egy szempillantásra áttekinteni, mert azok mind nagy betűkkel vannak írva, aminek gyors olvasása nekünk szokatlan. Egyébként — meg kell hagynunk — szívesen adnak az idegennek felvilágosítást a maguk módján. A legkedvesebb figyelemmel az Olympieion közelében levő egyik bankban találkoztunk, ahol dollárainkért drachmákat vásároltunk. Még azt is megmagyarázták, miért van levágva a papírbankók egy negyedrésze. A lebélyegzésnél u. i. pénzük értékének 25 százalékát elvesztette. Ezt jelzik úgy, hogy negyedrészét levágják. A 100 drachmás bankjegy tehát csak 75-öt ér, amennyit egy dollárért fizettek. A megélhetés meglehetősen olcsó. Még a legjobb boraik sem drágák. Az óvatosság azonban e tekintetben nagyon kívánatos, mert sok a könnyen fejfájást okozó műbőrük. Ellenben nagyon drága és kesernyés íze miatt élvezhetetlen az ásványvizük, különösen „nemzeti ételük", a birkahús mellett. * * * Kevés idő alatt sokat látni, minden percet ügyesen kihasználni, kétségkívül nagy áldozatokkal jár. Nem annyira pénz, mint inkább testi fáradtság formájában. A sok nemes élvezet, gyönyörűség, tapasztalat árát meg kellett fizetnünk. De ennek túlnyomó részben az a magyarázata, hogy a legkevésbbé ajánlatos időpontban jártuk Attika földjét. Ennek ellenére is bánatos szívvel hagytuk el július 22-én délután fél 7 órakor Athén klasszikus emlékeit. Fájó melanchólia vett erőt rajtunk is, mint a nagy Széchenyi írja naplójában, aki 1819 tavaszán látogatta meg Athént. „Búskomollyá tett a rég elmúlt nagyság szemlélete . . . mégis igen fájdalmasan esett nekem s valami homályos ellenkezés fogott el, hogy ezt a helyet el kell hagynom; mintha sehol többé olyan tiszta kék eget nem fognék találhatni . . ." Hazafelé robogó gyorsvonatunkból a cserkészinduló ropogó ritmusával mi is búcsút mondtunk Athén derült kék eeének. az örök ifjúság hazájának . . .