Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1926

9 elképedésére. Akadt köztük olyan is, aki otthonába meghívta derekabb tanítványait órákhosszat elbeszélgetett velők, teát főzött nekik, s úgy fogadta mint barátait. Nem vette külön számításba azt, hogy melyiknek előkelő állású az apja, mert az igazán nevelő iskolának csak egy mértéke lenet: a lelki érték. De segítette az iskolát a nevelés munkájában a szülői ház is. Az iskola-család megtisztult és megnemesedett fogalma átment a köztudatba. Az iskolacsalád megtisztult és megnemesedett fogalma átment a köztudatba. Az iskolacsalád egységébe beletartoztak a szülők is. Ha tenni kellettt valamit az iskoláért, a szülők nem kérést, hanem parancsot vártak, s azt a parancsot szives-örömest teljesítették, mert jóeleve meg voltak győződve, hogy a cél, melynek érdekében a parancs hozzájuk érkezett: az iskolának becsülete s a diákok java. Arról volt szó, hogy a jobbmódú úri családok hívjanak meg szegényebb sorsú diákot — fiaiknak egy-két osztálytársát ebédre vagy uzsonnára. Diák hívja meg diák barátját. Az úri család fogadja vendégszerető szívvel és jóindulattal a szegényebb diákot. Célja e meghívásnak : hogy a két társadalmi osztály gyermekei, amint együtt vannak az iskolában, talán jó barátok, cimborák is: legyenek együtt a családi körben is. A szegényebb sorsú tanulja megismerni a jobb sorsúnak otthonát, környezetét ; ragadjon rá a műveltebb osztály társadalmi csiszoltabb érintkezési formáiból valami, tanulja meg, ha eleinte maga kárán is azt a modort, melyet a műveltebb osztály megkíván mindenkitől, akivel érintkezik. Hogy ülnek az asztalnál, miképen esznek, hogyan kell bemutatkozni, miképen kell a társaságban viselkedni. Nagy szükség van e külső formák elsajátítására. Az úri osztály hajlékába, mint egy iskolába akartam juttatni azokat a jóravaló, értékes diákokat, akik otthon mindezt nem láthatták, s azt akartam, hogy épen osztálytársaik legyenek azok, akik őket bevezetik, s módot adnak e kis művelődés, e külső formák megismerésére. Emlékszem, hogy az egyik hatodik osztályos tanulótól, akit egy gyáros hívott meg ebédre, megkérdeztem, hogy miképen fogadták. A tanuló dicsérte az ebédet, de szerényen megjegyezte, hogy a nagyságos asszonnyal nem találkozott, mert nem az ebédlőben terítettek neki, hanem a konyhában. Nagyon természetes, hogy a tanulót többé nem engedtem el ahhoz a családhoz, mert hiszen célom nem az volt, hogy tanítványaimat csupán ingyen ebédhez juttassam. De azt is meg kell jegyeznem, hogy ilyen eset több nem fordult elő. A szülők megértették intencióinkat s készségesen lettek segítőtársainkká a nevelésnek ebben az irányában is. Hanem mindez a háború előtti években s a háború első két évében volt, mikor még s megélhetés gondjai nem nehezedtek olyan keservesen az egyes családokra, mikor egyetlen biztató szavamra napközi otthon teremtődött a távollakó, vidékről bejáró tanulók számára, s harminc-negyven szegény tanuló a menzában egyszerű, de jóízű ebédet kapott ingyen az intézettől — azaz: a szülőktől. A napközi otthonban nemcsak ebédeltek a tanulók, hanem tanultak is. A terem rendjének és tisztántartásának gondja rájuk hárult kötelességül. Ők teritettek az apróbbak hozták tálakban az ételt. Ebéd végeztével leszedték az asztalt, szellőztettek, s vonatjuk indulásáig vagy tanultak, vagy műhelymunkát végeztek. — A menzában kapott ebédért nem kellett folyamodni. Az osztályfők jelölték ki azokat, akik erre az ingyenebédre rászorultak s rászolgáltak. Felügyelő tanárról sem kellett gondoskodni, mert a legfelsőbb osztály egy-két tanulója helyettesítette a tanárt, s valóban e tekintetben teljesen