Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1915

10 csak „gyermeki őszinte szeretettel és részvéttel" viszonozhatja azt s ha elveszti a drága kincset, csak oly megrendüléssel fogadhatja a csapást, mint Vaszary. „Éppen a VI. osztályban volt történeti órán, midőn táviratot kapott. Felbontásakor egy pillanat alatt könybe bo­rult jóságos arca. Jegyzőkönyvét kezébe vette, fölkelt, kezével csen­det intve kiment s az órára nem is tért vissza. Az egész osztály részvéttel és meghatottan nézte a jelenetet." Édesanyja halt meg. — Azt hiszem, ez a tűz is gyújtott. De legerősebben mindenütt a felebarát, az irgalmas szamaritá­nus képe tűnik elő. S itt is, bármekkora bámulattal mutat Kemény Simon fönséges önfeláldozására, Hunyadi leggonoszabb ellenségének megbocsátó nagylelkűségére s szinte borzadva fordul el az irigység, a rút önzés ijesztő példáitól, „ki ma hosannát, üdvöt kiált, s pár nap múlva nem irtózik keresztrefeszíteni a legnagyobb jótevőt": legmélyebben mégis az áldozatrakész jótékonyság ragadta meg. Az ifjú komáromi pap-tanár saját élete kockára vetésével siet a kolera áldozatainak vigasztalására, gyóntatására állomáshelyén, majd Keszthelyen. S ha önfeláldozó buzgósággal enyhítette a sokszor teljesen idegen betegek szenvedéseit: még nagyobb szeretettel for­dult saját tanítványai felé. Betegségükben fölkereste, elmaradt tanul­mányaik pótlásában segítette, vigasztalta, ápolgatta őket, sőt gyak­ran még a gyógyszer árát is saját zsebéből fedezte. Egyáltalán a nyomor enyhítése, az irgalmasság cselekedeteinek határt nem ismerő gyakorlása kapta meg leginkább lelkét. Csak ol­vassuk el Festetich Györgyről, Fejér Györgyről írt életrajzait: már a gyermek Vaszary valósággal áhítatos csodálattal tekint a szülő­városának s általában az ország szegényeit pazar bőkezűséggel, saját maga verejtékes munkájának gyümölcsét szinte a szegénységig megterhelve istápoló jótékonyságára. Mintha látnók és hallanók, mint választja mintaképül Fejér Györgyöt, kinek „ajtaja, keble, erszénye mindig tárva volt; nem volt olyan, mint egy bekerített kútfő, melyből ki sem meríthetvén, önmagában poshad meg, hanem nyílt patak, mely a szomjúhozok használatára fakadt" . Hiszen „mily szép megvonni magától az életörömet, a kényelmet, csak azért, hogy több szenvedőnek könyeit letörölhesse!" Mikor mint Fejér­rel mondja: „Még jó, ha kenyerünk van, de az árváknak... talán kenyerük sincs!" Már pedig „a könyező özvegyek és árvák sóhaja

Next

/
Thumbnails
Contents