Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1914

16 majd balra vágták. Egy, a 17. század végéről (1668—1696.) való gúnyos vers így jellemzi a magyar táncosnak süveg-félrehuzó pajkos szokását: „Süvegét konyára A fülére húzza, Mint poklot töltő vadász". (Szentpéteri, Tancz pestise 1697., 12 b.) Gróf Koháry István, a hűségeért sokat szenvedett költőfőúr hosszú rabsága előtt való nagy boldogságát szintén a süvegfélretétellel jelképezi: „Lekaszált szénám is jó rendben volt néha, Süvegemet félre tehettem vala". (Thaly, Adalékok I. 207.) Ugyanígy egy 1600-ból való nép vers : „Ha búzája terem egy kevécske : Félen úgy áll az hajlott süvege

u. (Thaly, Vit. én. II. 5.) Faludi „Nemes ember'-ében is ez a jele a nagy örömnek : „Félre tevé süvegét, csípőjére kezét, a nagy öröm csaknem elfogta lélekzetit", (27.) Mint nálunk ma a kalap, — úgy őseinknél a süvegemelés volt a tisztességtudásnak és tiszteletadásnak legközönségesebb jele; csakhogy ők egyrészt szigorúbbak, másrészt figyelmesebbek voltak benne, mint a mai magyar nemzedék. Ha a kiskorúak el találtak feledkezni az idősebbeknek járó süvegemelésről, azok szokás szerint nyomban ezzel a szólással tanították „móresre" : „Verebek vannak a süveg alatt /" — vagy kérdezve : „Verebek vannak a süveg alatt ?" (Dug. Példb. II. 5.). Kemény János önéletírásában érdemesnek tartotta a följegyzésre, hogy mint vezér Szatmár ostromakor véletlenül egyik kint járó polgárnak egyetlen süvegemelintéséből tudta meg a város lakosságának iránta való barátságos érzését: „Egy jó módú personatus [^tekintélyes] és köntösös ember süvege emelítésével n ékem becsületet ad a, melly egy süvegemelítéséből kitanulám, hogy nem volna ez az ember hozzánk ellenséges szivvel",