Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1910

9 igen kellett táncra bocsátani, mert a vérük is eléggé űzte-hajtotta őket a vidám szökésre, — jobban is mint kellett volna! Azért panaszolja 1552 táján fieltai Gáspár az ifjakról, hogy a fonóházaknál „éjjel tizenkét óráig tombolnak [= táncolnak] a leányokkal." Apáti Ferenc meg ugyané század elején a leányokra feddődik, mily „serényen futamnak a táncba." A férjekről Gyulai ezt az erkölcsi bizonyítványt állítja ki: „A mostani magyarok közül némelyek korbácssal, bottal, erővel hajtják az asszonyokat a táncra, mint azt elégszer láttam." Pedig az asszonyok többségét alig kellett bottalkorbácscsal kergetni, mert hiszen Tinódi tanúskodása szerint olyannyira bolondjai valának a táncnak, hogy muzsikaszó nélkül is szívesen elugráltak: — „két rossz tálal ők zörgetnek, tombolnak, szöknek." És ebben — miként az 1672. táján összeírt „Vásárhelyi daloskönyv"-ben olvashatni — a vénje se volt kivétel, mert „ha lábával nem járhatja az táncon, kezével is elpróbálja az padon." No és ne feledjük a vén embereket sem, mert ezeknek Gyulai teljes megbotránkozással vágja szemünkbe, mily gonosz példaadói az ifjaknak: míg ugyanis lelki tanítójuk jelenlétében „hányják-vetik jámborságukat

u, addig ennek eltávozta után teli torokkal kiáltják: „Ifjiak hol vagytok? miért nem táncoltok? csak tor ez, szép vendégség, ha ti nem ugrotok." De nemcsak a koron, és nemen, hanem a rangon és álláson is diadalmaskodott mindenha a tánckedv elődeinknél. Fejedelem és alattvaló, úr és szolga egyforma tűzzel hódolt az ősi tánchajlamnak, mihelyt mód és alkalom akadt rája. Az erdélyi fejedelmek közül különösen kettőről tudjuk, hogy nagy kedvelői valának a táncnak. Egyik az öregebb Apafji Mihály, kinek mulatós természetéről Thököly Imre többször megemlékezik ifjúkori naplójában. (Nem egyszer olvassuk nála ezt a kitételt: „Ma őnagysága mulatott.") Apor Péter és Cserei Mihály pedig egyértelműen tanúskodnak táncszeretetéről, amelyet többnyire a kedvelte dudaszó mellett szokott volt kimutatni. Cserei mint szemtanú beszél a táncáról: „Láttam, úgymond, mikor a fejedelem táncolt a fejedelemasszonnyal; az urak addig mind felállottak, s valamikor arra felé fordult a fejedelem, az urak mind fejet hajtottak. Igen kedves muzsikája volt a duda; magyar módon, szép csend esen táncolt; alig láthatta valaki a lábait mint emeli fel a táncban."