Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1909

13 részt az együttes tárgyalásokban minden fontosabb kérdéshez hozzászólott világos, szabatos, szónoki beszédekben. A sz. Benedek-rend tagjai a legteljesebb mértékben méltányolták mindenkor Fehér Ipolynak különféle állásokban szerzett nagy érdemeit; őszinte elismeréssel adóztak az ő rendkívüli egyéniségének, ki a bencés névnek szélesebb körökben is tiszteletet és dicsőséget szerzett. Rendtársainak szeretete és bizalma főkép akkor nyilvánult meg fényesen és ritka egyértelműséggel, midőn Vaszary Kolos főapátnak esztergomi érsekké és Magyarország hercegprímásává történt kineveztetése után az 1892. évi február 24-én tartott választáson az első helyre 158 szavazatból 123-mal főapáttá jelölték. Ő Felsége március 18-án aláírta a kinevezést. Április 28-án vonult be Pannonhalmára és 30-án elfoglalta nagyhatású beszéd kíséretében a főapáti széket. Amidőn elfoglalta főapáti székét és átvette a rend kormányát, ünnepélyesen kijelentette, hogy legszentebb feladatának ismeri, hogy a szerzet erkölcsi, szellemi és anyagi alaptőkéjét, értékéhez méltóan, megbecsülje, hűségesen megőrizze, gondosan gyarapítsa, kamatait pedig a szerzet céljaira lelkiismeretesen és okosan felhasználja. És ezen igéretét férfiasan be is váltotta. Ezen időtől fogva — talán még nagyobb mértékben, mint azelőtt — folytonos, megszakítatlan munka volt egész élete. Minden gondolata, minden cselekedete, úgyszólván életének minden órája nagy felelősséggel járó állásának és rendjének volt szentelve. Nem kimélte magát; a szerzetet érdeklő minden dologra kiterjedt figyelme. A főapáti méltóságnak nem a fényét, hanem inkább a terhes munkáját élvezte. Főelvei voltak: a rendszeretet, a kötelességek pontos körvonalozása és teljesítése, és a személyi tekinteteken felülemelkedő, mindenkivel egyenlő bánásmód. Tetteit nem az érzelmek, hanem a gyakorlati szempontok irányították mindenkor. Okos takarékosság jellemezte magánéletében, valamint egész társadalmi és rendkormányzati szereplésében. Ő maga a legegyszerűbben élt, saját személyére igen keveset költött; ahol azonban rendjének és személyének méltóságát kellett képviselnie, ott az anyagi áldozattól nem riadt vissza, előkelő Ízlésével megkívántató fényt és pompát fejtett ki. Bár a fölösleges kiadásoknak és költekezéseknek nem volt barátja: rendtársainak