Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1905

A zenei hang, Isten végtelen szépségét beleírta a nagy természetbe. Nem az ő szépségéről beszél-e a kis pille hamvas szárnya, az illatos rét szerény kis virága ? Nem az ő fenségét hirdeti-e a háborgó tenger, a zúgó erdő, a zengő zivatar ? Honnét van a fölkelő nap pompája, honnét a szelíd hold bűvös varázsa? Miről zizeg a szellő, miről énekel a madárka, miről cseveg a csobogó patak? Kit dicsőít a színekben pompázó szivárvány, honnét veszi fényét a kalászt ringató júliusi nappal, honnét bűbáját a virágillattól mámoros tavaszi éj ? Az őszi alkony sugaraiban fürdő s ezerféle színt játszó erdő, a színharmónia, melyet a hanyatló nap búcsuzóúl az égre fest, a derűs, holdtalan éj csillagmillióinak sejtelmes ragyogása, áhítatra gerjesztő néma beszéde — mindez oly kedvesen és oly érthetően mondja : Szép, végtelenül szép az Isten. Az ő kimondhatatlan fönségének egy-egy sugara tükröződik vissza mi rajtunk. A természet szépségeinek szemlélésekor lelkünk megtelik érzelmekkel, sejtelmekkel. Hangulat támad bennünk. Hallgatunk, nézünk, figyelünk, elmerengünk s hogy hogyse, magunk se tudjuk sokszor, hangolódunk, hangolva vagyunk. Madárdal éri fülünket, a fülemile édes szava. Megállunk, hallgatózunk. A változatos, kedves kis melódiák szórakoztatnak, majd jókedvre keltenek, gyönyörködtetnek bennünket. Lopva, halkan közeledünk. Egyszerre csak megpillantjuk a maga szerelmes szavára egészen ráfeledkezett, kis