Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1885

15 rülmény is, hogy az emberek jobbjainak leghőbb vágya nevöket emlékezetessé és tiszteltté tenni, azt megörökíteni, bizonyítja az embernek az örökkévalóságra irányult törekvését. „Uns zu verewigen sind wir ja da," mondja Göthe *) Klopstock pedig „Der Zürchersee" cimü költeményében mondja : »Die Unsterblichkeit Ist ein grosser Gedanke, Ist des Schweisses der Edeln werth.« Ezzel összhangzóan már Cicero is igy ir: „Mit vélünk gondolni, hogy az államban miért halt meg oly sok és nagy férfiú a hazáért? Azért-e, hogy ugyanazon határok jeleljék nevüket mint a melyek életüket? Senki sem ; szánná magát halálra a hazáért a halhatatlanság nagy reménye nélkül. Szabad lett volna Themistoklesnek tétlenkednie, szabad lett volna Epaminondásnak, szabad lett volna, hogy régi és idegen példákat ne keressek, nekem ; nem tudom hogyan, de az elmébe mintegy bele van oltva (ezen érzet) a jö! vendő századok bizonyos jóslataként és ez a legnagyobb elmékben és a legfönségesebb lelkekben van meg leginkább. Ha pedig ez nincs igy, ki volna oly esztelen, hogy folyton fáradalomban és veszedelmek között éljen? : Értem a fejedelmeket, de hát a költök, nemde haláluk után dicsőíttetni szeretnének, ... de miért szóljak csak a költőkről? A művészek is haláluk után dicsőíttetni szeretnének. Mert miért zárt be Phidias Minerva pajzsába jegy őhozzá hasonló alakot, minthogy irnia nem volt szabad reá? Hát a mi bölcselőink? Nemde azon könyvekbe, a melyeket a dicsőség megvetéséről irnak beírják a saját neveiket?"

2) Oerstedt a nagy természetbúvár [mondja: „Ha a halhatatlanság elnevezése nem származnék egy magasabb halhatatlansági reménytől, ha nem volna az egy örök élet földi viszfénye, ugyan mi más volna akkor ha nem üres délibáb, olyan árnyék, melyet nem valami test okoz, igéret nélküli szivárvány, mely a földi anyagnak cseppjei által [ egy magasabb életnek fényét nekünk nem mutatná." s) *) »Zahme Xenien.« ) »Quid in hac republica tot tantosque viros ob rempublicam interfectos cogitasse arbitramur ? Iisdemne ut finibus nomen sum, quibus vita, terminaretur ? Nemo umquam sine magna spe immortalitatis se pro patria offeret ad mortem. Licuit esse otioso Themistocli, licuit Epaminondae, Ii cuit, ne et vetera et externa queram. mihi ; sed nescio, quomodo inhaereat in mentibus quasi seculorum quoddam augurium futurorum, idque in maximis ingeniis altissimisque animis et exsistit maxime et apparet facillime. Quo quidem dempto quis tarn esset amens, qui Semper in laboribus et periculis vi veret ? Loquor de principibus, quid poetae ? Nonne post mortem nobilitari volunt ? .... Sed quid poetas ? Opifices port mortem nobilitari volunt. Quid enim Phidias sui similem speciem inclusit in clypeo Minervae, cum inscribere non liceret? Quid nostri philosophi ? Nonne in his ipsis libris, quos scribunt de contemnenda gloria, sua nomina inscribunt?« Cic. Tusc. I. 15. s) »Wenn die Unsterblichke des Namens nicht von einer höheren Unsterblichkeithoffnung getragen würde, wenn si nicht der irdische Widerschein eines ewigen Lebens wäre, was wäre sie dann Anders, als ein leeres Luftgebilde, ein Schatten, der von Keinen Körper käme, ein regenbogen ohne Verheissung, welcher durch die Tropfen der irdischen Materie uns keinen Glanz eines höhern Lebens zeigte.« Oerstedt : »Der Geist in der Natur« München, 1850. 335. 1.