Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

52 superat diligentia et dicendi facultate scriptores carminum et epodon : aut si scripsisse idem carmina censendus est, hic vicit se ipsum." A költemény tetszést csak ugy fog aratni, ha tökéletes lesz, mert abban, a miben nem „utilitas quaeritur necessaria" (Cicero de or. r, 26.) ; hanem a lélek és a sziv gyönyörködtetésére van szánva, nem tiiriink semmi hiányt : szolgáljon tehát ez intésül azon költőknek, a kik hivatás és tehetség nélkül lépnek erre az oly sokat igénylő pályára, csupán a születés, rang és a vagyon által nyújtott előnyökben bizva. Azért ha még oly csekély dolgokra sem mer vállalkozni az, a ki nem érez magában tehetséget, minők a labdajáték, a hajitótányér s az abroncs, a melyek a Mars mezején az ifjaknak oly általán kedvelt mul tságaik valának : mennyivel inkább kell tehát óvakodni, hogy a nagy fontosságú költői pályára, a hol oly könnyű a kudarc, ne lépjen senki tehetség nélkül. Invita Minerva mondja Hor., a mely közmondást Cicero igy magyaráz (De off. 1, 31, 100) : „Quo magis emergit, quale sit décorum illud, ideo quia nihil decet invita Minerva, ut aiunt, id est adversante et repugnante natura." Az itt emiitett mübiráló, Maecius Tarpa már 54-ben (Kr. e.) egyike vala azon biztosoknak, a kiket Pompeius azzal bizott meg, hogy az előadandó darabokra felügyeljenek, különösen gedig azokat megbírálják. Ugyanis eleinte a színház ügyeivel is ugy, miként egyéb nyilvános épületekkel az aedilisek foglalkoztak volt ; később azonban az ö hatáskörük a viszonyok változtaval másfelé irányulván, a színházra a prokuratorok ügyeltek fel. Maecius neve azon prokuratorok között is előfordul, a kiket Octavianus a nagybátyja halálának emlékére rendezett ünnepi játékokra nevezett ki ; de ezen episztola keletkezése idejében már valószínűleg nem élt ; általa tehát csak elismert nevű műbírálót jelez Horatius. Költőnk — mint láttuk — többször ajánlja a gondos javítást és a törlést ; most ennek egyik leghelyesebb módját közli az ifjú Pisoval, t. i. ha az elkészített müvet újra meg újra átdolgozza. Hasonlókép nyilatkozik Quintilianus (Inst. Or. X. 4, 2.) : „Nec dubium est optimum esse emendandi genus, sí scripta in aliquod tempus reponuntur, ut ad ea post intervallum velut nova atque aliéna redeamus, ne nobis scripta nostra, tanquam recentes foetus, blandiantur." Ezen elv helyességének bizonyításául legyen szabad még a nem rég oly fájdalmasan elveszített dicső költő, Arany János, szavaira hivatkoznunk, a ki az Aristophanes vígjátékainak fordításához csatolt előszóban az akadémiához intézett és 1878-ik nov. 25-ikéröl keltezett levelében igy ír : „Mert, mielőtt kiadásra gondoltam volna, pár évig a szöveget hevertetni, s azután, mintegy idegen munkát vévén elő, a fordításon még egyszer javító és simító kézzel akartam végig menni." A kilences számot (nonumque prem. etc.) Luisinus igy magyarázza : „numero impari usus est, quia felicior" ; mások szerint pedig Hor. C. Helvius