Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

25 Nem szégyenlitek a szomszédoktól, Hogy tompultan vesztegelve ültök? Mintha béke volna körültetek, Holott háború dúlja földetek. (Egyet. Philologiai Közlöny VII. I. 22. 1.) A második versnem a iambus, melyet közönségesen az íá7iz(>t-igébb\ származtatnak és azon fogalmat fejezi ki, hogy gúnyt szór másokra, és gyalázza őket; Aristoteles: „ innen iambeionnak hivják a gúnyt, mert e versnemben gúnyolták egymást" (Költ. V. f.) A mely szavakból kitűnik, hogy iambus eredete messzebbre viendő Archilochosnál, és nem helyesen tartja öt Hor. a iambus feltalálójának. Az eset, melyre itt célzás történik, a következő : Archilochos, a parosi Telesikles papnak fia, midőn Lykambes a vele már előbb eljegyzett Neobule nevű leányát nem akarta neki feleségül adni, iambus mértékben irt költeményeivel annyira üldözte őket, hogy mindkettő — atya és leány — felkötötte magát. Archilochos (élt. 700 körül) többféle verset, u. n. asynartetos sorokat, alkotott; az ö neve alatt kétféle verssort és négyféle versszakot ismerünk. A görög színdarabokban a iambus váit általános versmértékké ; ugyanis Cicero szerint: „Numerus iambicus orationi simillimus, qua de causa fit, ut ispotissimum propter similitudinem veritatis adhibeatur in fabulis." (Orat. 57, 191.) Aristoteles is azt mondja: a iambikus és ncgyméretű mozgóbb, ez lejtésre, az cselekvényre alkalmas. A harmadik faja a versnek a lyrai, mely sokkal szabadabb és nincs meghatározott formákhoz kötve ; a dór eredetű melikus költemények, melyeket itt szem előtt tart Hor., a legkülönfélébb rhythmusban ömöltek. Felemiit aztan néhány lyrai fajt : a hymnusok, paeánok, dithyrambusok az istenek és később a hősök (pueri deorum) jeles tetteinek megéneklésére szolgáltak ; a győzelmi dalokban (imvixia) a győztes harcosokat és a versenyen nyertes lovakat énekelték meg; így énekli meg Pindaros i-sö olympiai ódájában. Pherinikos pályanyertes paripáját (18 s. köv. vers.) ; végre a szerelmi és bordalok, melyek a következő nevek alatt fordulnak elő : éoonixá, nctiöixá Tictnoiría, avfiTíonxá, Jiceíyt'ia, öxohá. A következőkben arra nézve ad utasítást, miképen kell eltalálni minden költeménynek odaillő alaphangulatát, és az előadás természtes színezetét ; lehet az egyiknek sajátos alaphangulatot és szint a másikba átvinni a nélkül, hogy a köztök levő természetes különbség megszűnnék : „Ha tudatlanságból nem tudom és nem vagyok képes a különféle költői müvek jellemzését és színezését megtartani, hogyan nevezhetnek engem költőnek ; miért akarok álszégyénből inkább tudatlan maradni, mint a szükséges ismereteket megszerezni ? Nem lehet a szomorujátékhoz illő versekben (nyelvezet hangján) irni vígjátékot ; de másrészt Thyestes lakomája sem tűri, hogy mindennapi és csaknem vigjátékos versekkel énekeljék meg. Minden egyes dolog tartsa meg illő helyét, a mely