Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1884

13 mindenesetre érezzük benne a költői egészet,, azt t. i., a melyet az episztola sajátsága és természete megkíván. Igy fogta föl a dolgot Lambinus (1560 és 1567. kiad.) is, a ki igy szól: „Horatius in hac ad Pisones epistola, quum de omni poesis genere disputát, tum maxime de comoedia et tragoedia utilissima praecepta dat, non ut philosophus, sed ut poeta." Már most ha ezen szempontból fogjuk fel a költeményt, elenyésznek az ellene mondott kemény Ítéletek, hogy a legnagyobb ellentét van a mű és tárgya közt, a mennyiben az egységet kívánja meg minden műben, s ö maga hanyagolja el azt leginkább : mert mindent igazol az, hogy episztolát ir. Sőt a költői szépségek és a kellemes könnyüség mellyel oly mulattatva oktat, episztola'í közt első helyet biztosítanak e költemény számára. Benne teljesen eléri a tökélyt, a melyet minden költőnek követendő példaképül állit fel : Omne túlit punctum, qui miscuit utile dulci, Lectorem delectando pariterque monendo. (343—344). Az emiitett különböző felfogások miatt ingatag aztán e költemény felosztása is. Ha végig tekintünk a kommentátorok hcsszu során — a mint ezt Düntzernél szemlélhetjük — majdnem mindegyiknél más felosztással találkozunk. Némelyek szerint már a 89-ik versben kezd szólni a drámáról s kizárólag azt fejtegeti a 298-ik versig; mig mások igy osztják fel: az i-ső részben, mely a 152-ik versig terjed, a költői előadás általános kellékeiről, a 2-ik részben pedig, 153—294, a drámával s ennek legmagasztosabb fajával a tragédiával foglalkozik, végre a 3-ik rész — 295—453-ig — látszólag az ifjú Pisokhoz, valójában pedig kora valamennyi költőihez szóló utasításokat tartalmaz. Ezekhez aztán epilógus gyanánt a 453—476-ig terjedő szatirikus részlet járul, a melyben az esztelen költő excentrikus magaviseletét teszi nevetségessé. Arnold, valamint Pigna (1561) is két főrészre osztja: az első (r—308.) obiective a költészetre, a második (309—476.) pedig a költőre s az abban megkívántató kellékekre vonatkozik. Reg elsberger pedig elméleti (—288-ig) ts gyakorlati ( —476) részt különböztet meg benne. Mindeme felosztásoknak lehet ugyan alapjuk ; azonban véleményünk szerint alig lehet a költeményt valamely művésziesen kivitt felosztásba beszorítani, minthogy a költő ugy írja le gondolatait, a hogy azok egymást fölkeltették ; a miről már szólt, azt ismét előveszi, bővebben és más oldalról fejtegeti. Például a 114—118-ig szólt már az egyes személyek különböző jelleméről, a mint azt a méltóság, állapot, kor és nemzetiség megváltoztatja ; ott elmondotta az élemedett agg és a viruló ifjú közt levő különbséget; azonban erre a 156—178-ig terjedő remek graphikus rajzban ismét visszatér és körülményesebben irja le a gyermek-, ifjú-, férfiú- s aggkorral járó sajátságokat. Azért részünkről fölösleges erőlködésnek tartván e költemény számára mindenáron Prokrustes-ágyat találni föl, midőn a következőkben az A. P. fordítását adjuk, nem ragaszkodunk a szokásos felosztásokhoz, hanem az egyes részletek után külön igyekszünk kifejteni és különösen a tárgyi magyarázatok körébe vágó jegyzeteinkkel kisérni ama sok hasznos és becses