Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1859

25 Dezsöffy Jósefnél az Uj-Szellemet is, és a Kovacsóczy Aspásiáját. Az Új-Szellembe emitt amott beletekinték, de sem megnfm olvastam, sem nem fogom; egy jegyzésem van reá, s nem több: „Tréfának hosszú." De mit mondjak Aspásiára, s a Döbrentei levelére s Dialógusára ? — Azt, hogy az Aspásía prózai darabjai s némely versezetek benne, épen oly kemény fenyítéket érdemelnek, mint a Sédely Haramiáji érdemiének a Tud. Gyüjt.-ben; valóságos őrjöngés, a mit csinálnak. Sed deliquerunt homines adolescentuli per ambitionem ! Ezeket az én barátimat az oláh ízlés lepte meg; nem gondolnak vele, ha az a csecsebecse üveggyöngy és üveg klárizs is, minden becs nélkül, csak csillogjon, s halmozva légyen, mind az oláh föld lányainak melleiken az a veres, kék, zöld, sárga, fekete gyöngyklárizs, s az a veres és kék pamutvirág. Nem értik, mennyivel ékesit inkáb a kevés, de gondos, mint a szükségtelen sok. S érted te mi az a csudáskellemkecs, az a szellemgyümölcs ? mert én nem értem, és nem is akarom érteni, — De édes barátom kérdjed velem együtt a mi Döbrenteinket, hogy ö meg én, adánk-e ily darabokat az ezek koraikban ? Ha én ősz fővel, s Döbrentei a férfi kor erejében, nem irigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Juliusznak, Emilnek némely itt állott versezeteiket? mert én nagyon irigylem, és e mellett azokat az úndok, visszás, nevetséges bohóságokat felejtem. S kivált annak a Juliusznak dolgozásaiban látok valamit, a mi idővel ragyogni fog egünkön, mert a Vörösmartyé már is ragyog. — Mi szükség vala az én Epigrammáimat recenseálni, s így recenseálni, nem értem. Ha Szemere barátom , rokonom azt velem láttatá vala, kértem volna, hogy hallgasson, vagy ne úgy szóljon. S Döbrenteit ez a nevetséges bohóság hozá tűzbe. Engemet az tűzbe nem hozott volna, vagy ha igen, nem mondtam volna ifjú társainknak egyebet, mint a mit Thaisz monda tavaly, talán a XI. vagy XII. kötetben. Nagy dolog is az, a mit Döbrenteink mondat, hogy a magyar beszédnek magyar beszédnek kell lenni! D . . . nagyon szereti a bajuszos magyar arcot, én némely magyar arcon szeretem a bajuszt, némely máson a lekoppasztott állat s ajakat szeretem. Úgy szól ez a barátunk, mintha nem tudná, mennyit nyere a római nyelv a görög, s az újak a régiek virágaiknak általvételekkel. Egy szóval, én Döbrenteinek a Guzmics leveleit adnám kezébe, s azt kérdeném, hogy ezeknek nyelve rút-e, vagy inkább igen gyönyörű ? S ez a mi barátunk nagyon gavallérosan bánik a más dolgozásával. Ha nyomtatott munka felől adja elő Ítéletét, úgy hallgatok, vagy azért, mert azt hiszem, hogy az szabad, vagy mivel bűneim emlékezete elnémit. — De midőn az én Szallusztomat meglátja Igaznál, s nekem megírja, hogy az az ő javalását meg nem nyeré, vagy midőn Szallusztom élőbeszédére azt tudatja velem, hogy nincs igazam, majd megmondja ö, hogyan kell; s ha Szalluszt szépségeit akarja látni, a deák Szallusztot olvassa, s az ángol Shakespearet és Yorickot: úgy csak a baráti érzés és szerénységem némít el, különben elmondanám néki, hogy tanácsot adni csak akkor kell, mikor kérnek, hogy így szóllani csak á^ioüaoq emberhez illik, és hogy invitum qui servat, idem facit occidenti. Nagy baja ennek a mi barátunknak, hogy az Erd. Muzéum, mely neki örök érdeme a nemzet előtt, arra szoktatá, hogy másoknak korrektoraként tekintse magát. —