Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1859

11 rátom, Horváth Endre álmodik felőlem, nem kedvest, és minthogy ilyet, elretten. — 0 tehát engem szeret. — 0 hagyd a te kebledbe öntenem e hiren támadott örömemet. Mely gonosz Istenség az, a mi közénk ily ködöt huza ! vagy inkább mely utálatot érdemlő emberek, a kik magok céljaik miatt így keserítik el másoknak életeket! De feledjünk mindent, s emelje fel lelkeinket az a szép érzés, hogy az igazság (veritas) végre is triumphál; bár azt mondhatnánk, hogy triumphál az igazság is (justitia). De ez még ritkábban jut el ahhoz, a mi Őtet illeti. Hogy Tatay birja képemet, nem tudtam. Kevélykedem annak a derék ^embernek barátságával, s ma fogom azt neki magának is mondani. En igen sokszor valék festve, s néhány izben igen jól, még többszer felette szerencsétlenül. Bécsben 1791. német barátim engem egy koppenhági íestöhöz utasítának, a ki igen szerencsésen dolgozik. Ide engem az is vonza, hogy kérdhessem tőle, ha látta-e Klopstockot és a két Stolberget. Benyitám az ajtót, s szóllék a soha nem látottal. — Uram, monda Stunder Jakab, én oly feltétellel jövék Dániából, hogy Rómába menjek, de elébb egy betegség, azután pénzem elfogyása itt tartóztatának; hazádba akarok lemenni. Kérlek festesd magad, hogy abból ismerjen hazád, míg meglát; de bízd rám a festést egészen, s míg azt is, hogy oly nagyra mint magamnak tetszik ; árát akkor szabjuk meg, mikor a kép kész lesz. Még akkor a haza is, én is gazdagabbak valánk, s vaktában rá állék. A kép oly nagy vala mint az ajtó, s húsz aranyat fizeték értté. A rajzolás nem volt igaz, de Stunder a festéklés által oly igazzá tevé az igen szép képet, hogy teljesen hasonlíta hozzám. Midőn Szarvason 1793. martiusban farkas bundában léptem be Tessedikhez, ez igy szólíta meg: Unter. Diener, Hr. v. K. — Uram, én azt hittem eddig, mondám neki, hogy én az úr látásához mindeddig nem kaptam szerencsét. — Igen is uram, felele, én az urat soha sem láttam. — Hát hogy ismer rám az ur, holott senkisem mondhatá meg, hogy itt vagyok ? — Két hétig háltam egy szobában az úr képével Stundernél. — A Jelin által rézbe metszett képem nem jó, — de igen jó annak Kininger által dolgozott előképe tuschban. — Dónát sokszor feste, s mindég igen rosszúl. Hív képem csak a Krautzingeré 1808. és a melyet Döbrentei bír tőlem ezen Krautzingeré után. Ha e tájon volna festőnk, azt neked le másoltatnám. De ha ez halad is, megkapod; s higyj állításomnak, úgy fogok vele kevélykedni, hogy ágyad mellett függ majd, mint R. L. a maga Leopoldi keresztjének örül. En ismét újra irom Szalluszto'mat, de már most nyomtatás alá, s annak a jövő eszt. meg kell jelennie. Ide zárom előbeszéde elejét, hogy lásd, mennyire szeretem őtet; ha ízlésemnek s eszemnek nem becsületére is, kénytelen vagyok vallást tenni, hogy még inkább, mint Cicerót. Ennek Epistolájával tegnapi estémet tevém ismét gyönyörűvé. Mely boldogtalan ember, a ki azokat nem ismeri. És miért eléglé meg a tiszteletes Grosser, hogy azokból oly keveset fordíta! ha gazdag volnék, nagy praemiumokat tennék a görög és római klaszszikuszok fordításira, s

# egy írót tízzel is fordítatnék. Sokaknak mérésék után bírhatjuk őket jól. Ölellek tiszt, szeretettel, téged és a mi Endrénket, kinek szeretetét nagyon kérlek nekem nyerd meg teljesen.