Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1858

11 vagy is határozottságról följegyeztünk, megfontoljuk: el kell ismernünk s mintegy éreznünk, hogy nyelvünkön mindenféle eszmét, és pedig a legérthetőbben, tehát a leghatározottabban is fejezhetünk ki, legkivált, ha nyelvünk páratlan szórendi mozgását említem, melylyel nem csak minden eszmét, — hanem az eszméknek legkisebb árnyéklatát is a lehető legnagyobb szabatossággal tudjuk kifejezni — avagy nem rendkívüliséggel határos hajlékonyságára mutat-e az a nyelvnek, midőn ugyan azon mondatot 30—40 sőt százfélekép változtathatjuk? már pedig ez édes honi nyelvünkön a legszebben alkalmazható. Aki erről bővebb tudomást akar szerezni: olvassa el az 1838-iki Atheneum 1. félévi sz. Fogarasi Jánosnak jegyzeteit a szó helyezésről, — aki példában akarja látni Vajda Mátyás magyarnyelvtudománya 145. lapját üsse föl, hol e mondatot „Hunyadi gyakran megveré önföldükön az Ozmannokatharminc félekép változtatva olvashatja, vagy a MuzarionIII-ik köt. 234—306-ig e mondatnak: „nincs legkisebb tisztelettel szülöji eránt

u két ezret haladó szórendi változata fogja bámulatra ragadni. Ámbár pedig a mondottak szerint a világosságot, mint legfőbb kellékét a müveit irálynak, egy irat sem nélkülözheti: mindazonáltal vannak az eléadásnak külön nemei, melyek nem egyenlő szigorral követelik a nyelvbeni határozottságot. A költér nyelve e tekintetben legszabadabb; a szónoké már jóval korlátoltabb; ennél is több határozottságot követel a történeti eléadás; legtöbbet az oktató beszéd. A nyelvnek eme tökélyre jutása nem esik oly hamar, és könnyen, mint néki gondolná vagy szeretné; hoszas, évekig tartó gyakorlat kívántatik oda, hogy valamely nyelven, (kivált művelődése ifjú korában) akár-miféle mü és tanszak fölött teljes határozottsággal lehessen értekezni. A számtalan új eszmék, új tárgyak, ugyan annnyi új szókat kívánnak megnevezésökre; s e roppant újítás, legalább is bizonyos ideig, igen nehezíti a világos és határozott eléadást. Ugyancsak érezték e bajt a régi rómaiak, kik a müveit hellenektől; érezték német szomszédaink is, kik meg a rómaiktól vették át az amott már jól kiművelt tudományokat s müismereteket. De a művelődni indult német világ, mint hajdan a római is, igen nagyot könnyítettek önmagukon azzal, hogy mester nemzetüktől az ott már meghatározott tudományi s műi szavakat, magával a tudomány s mükincscsel együtt ön nyelvükbe befogadák, s igy az idegen szóknak mintegy polgár jogot adtak. A magyar tudós világ e véleményt nem osztja. Izük ugyan lángeszű, s nagyra termett, s szép lelkű honfiainknak a tudomány; kedvelik s müvelik ők is a szép művészetek minden ágát: de azért az idegen műszókat honi nyelvünkbe befogadni sehogy sem akarják. S ez nem is csuda. Érzik ők egy/elől nyelvünknek ritka tökélyeit, s fölötte bővülé-