Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1854

2 élet zsibongásai s az embertömeg közé, mint a pók bálóival: úgy szövi magát körül ö a rövid életű, messzeterjedő terveinek szálaival, lót fut, szárazon, és habon koczkáztatja életét, lemerül a mély tengerek fenekére s a sötét aknák gyomrába ássa magát, barátságot köt és bont, megdönti embertársának boldogságát, hogy annak romjain építhesse fel önmagáét, s mindezt váljon miért ? ... . Hogy élete határánál, annyi sükeretlen fáradozás, teljesületlen remények, és számításainak annyi hajótörései után, ama fontos, de fájdalom! elkésett kérdést intézze magához : mi vagyok? miért vagyok? és mivé leszek ? . . . Szegény emberfelem! Nyolczvan év súlya nyomja vállaidat s te azt kérded, mi vagyok én ? Annyiszor láttál czélszerüséget a természet müveiben, annyiszor tűztél ki önmagad is foglalkozásaid és törekvéseidnek czélt, s egyedül önnönléted czéljáról feledkezél-e meg? Annyi életet láttál magad körül kidűlni, annyi boldog-boldogtalant kisértél nyugovó helyére, s benned a földöntúli létei eszméje csak most villan föl? Most ezüst szálakkal fejeden akarod-e önmagad megismerni? most tanulni a tudományt, mely szerint eddig járnod kellett volna ? . . . Átevezted az élettengert sok veszély, küzdelem s tapogatódzások között, a nélkül hogy tudtad volna, mily becses podgyászt viszesz magaddal, hogy tudtad volna, mily szellemkincsek székelnek agyadban, mily érzelemgyöngyök szived fenekén, hogy eszedbe jutott volna honnan indulál ki? hova jutandasz? s kinek intésére mozog léted sajkája? —anélkül hogy tenmagad figyelemre méltattad volna. Pedig önismeret az, mely mig egy részről a bennünk lappangó lélekeröket s fényes tulajdonokat mint ugyanannyi bélyegeit egyéb teremtményeket túlszárnyaló fönszármazásunknak fölmutatja, s egész tisztelettel tölt el önméltóságunk iránt; más részről híven leemeli gyarló oldalaink s tehetetlen voltunkról a lepclt. s alatta láttatja gyarlóságában az embert, ki fensöbb szellemekkeli rokonsága daczára sokszor vaklandoskodik és tapogatódzik, hol az igazság tiszta fölfogása forog kérdésben, s gyönge nádszálként hajlik el ott, hol az indulatok és szenvedelmek szele kezd fújni, hol a becsületességgel a könnyen eltántorító önhaszonlesés, s az erény gyakorlatával a kedvencz vágyak vettetnek mérlegbe. E szerint az öntanulmányozás azonkül hogy a fényes szellemtulajdonok kimutatása által a tudományos előrehaladás- és önképezésre hatalmasan serkent; még az erkölcspályáján is üdvösen gyámolít, megismertetve velünk ingatagságunkat, s a töméntelen erénytbehálozó körülményeket és alkalmakat, s ezek ellen szent félelem és tartózkodásssal fegyverkezve föl bennünket. . . . Oui se ipse norit, primum aliquid sentiet se habere divinum, ingeniumque in se suum sicut simulacrum aliquod dedicatum putabit; tantoque munere deorum semper dignum aliquid et faciet, ct sentiet : et cum se ipse perspexerit, totumque tentarit, intelliget, quemadmodum a natura subornatus in vitám venerit, quantaque instrumenta habeat ad obtinendam, adipiscendamque sapientiam. Cicero de Leg. — Önismeret az, mely eszközli,