Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1854

Lélektani értekezés. A teremtésnek legszebb remeke az ember. Összefoglaló lánczszeuust képez ö a szellemi s anyagi világ között; míg egy részről a természet fejlődése legfönsőbb tökélyfokát végzi benne; más részről a szellemi élet köszönt be hozzá első hajnalsugáraival, a legfénvesb tehetségektől kisérve, végtelenbe nyúló tökélyhajlam, s fönsőbb rendeltetésnek boldogító öntudatával. Már testének szerkezete : a fönjáró fő, a szabad kezek, mik Egyptomnak az enyészettel még most is daezoló pyramidjait képesek valának fölhalmozni; az ízeken észrevehető szép arány, az ezer finom szálakban elágozó idegrostok, itt kisebb, amott nagyobb csoportozattal, itt alábbhangolt, amott fokozottabb ingerlékenységgel ellátva; az érzékek, e közlekedési utjai úgyszólván a léleknek a külvilággal; a legkülönbözőbb életműködéseknek öszhangzó közreinunkálása ama végczélra, hogy az élet föntartassék, s a tagok mindennemű foglalkozásokra képesüljenek — mindezek fönhangon hirdetik , hogy ily mü csak Isten kezeiből kerülhetett ki. Lelkének tehetségei pedig olyanok, mik öt fönszármazásának egész magasztosságában tüntetik elé. A mindent fürkésző, s az ismereti téreket uralma alá hajtani vágyó emberi elme, az ezer meg ezer fogalmak befogadására és megtartására alkalmas emlékezet, a magának soha nem látott öröm vagy fájdalomvilágot teremteni tudó képzelő tehetség, a kebelnek minden szép és nemes érzelmekrei képessége, s az élet fensöbb érdekei iránti titkos vonzalma s lelkesültsége; a mindenható akarat, mely az eléje gördülő akadályok és bajok ezrein győzedelmeskedni tud — mindezek oly tulajdonok, mikkel csak egy a fönsőbb szellemvilággal kapcsolatban álló lény diszeskedhetik. Az embernek e szerint legelébb is önmagát, mint az egész teremtés fődiszét kellene tanulmányául kitűzni, mitől sem kellene inkább érdekeltetnie mint épen önmagától, — s úgy van-e ez? ... Az embert legkevesbbé érdekli az ember. Hideg közönyösséggel belvilága iránt vegyül ő az