Esztergom vármegye (Magyarország vármegyéi és városai, 1908)

ESZTERGOM VÁRMEGYE TÖRTÉNETE - I. RÉSZ. A HONFOGLALÁSTÓL A TÖRÖK HÓDOLTSÁGIG - Telepítések

196 Esztergom vármegye őstörténete. 207 A tatárbetörés hírére IV. Béla sietve magához parancsolta esztergomi vitézeit; ezeket előbb Pestre rendelte, majd ők is elmentek a muhi táborba, hol vitézül küzdve, elestek. A tatárok csak 1242 február hó elején jöttek át a Dunántúlra. Kádán, a tatárok egyik vezére előbb Óbudát égette fel, majd innen Esztergom felé vette útját, s útközben a pilisi cziszterczita-apátságot is felgyújtotta. (Békefi Rémig : A pilisi apáts. tört. I. 244.) Esztergom ekkorra már meg volt erősítve sánczokkal, fatornyokkal, bástyákkal és mély árkokkal. A városban gazdag polgárok, franczia és olasz kereskedők laktak, de rajtok kívül még erős őrség is volt. A tatárok, a mint a város előtt termettek, 30 nagy hajító-gépet állítottak fel, melyekből éjjel-nappal szünet nélkül szórták a köveket a tornyokra és a házakra ; azalatt a foglyok ezrei hordták a rőzsét és a földet az árkok kitöltésére. A városbeliek, látva, hogy a falakat és a fatornyokat többé nem védhetik, felgyújtották a külvárosokat és a kőházakban, a palotákban vonták meg magokat. A tatárok, haragjukban, a miért elestek a gazdag zsákmánytól, faczölöpökkel kerítették körül a várost, hogy senki se menekülhessen, azután megtámadták és egyenként megvették a palotákat, nem kegyelmezve az előkelő úri asszonyoknak sem, a kik — valami háromszázan, — önként felajánlották magukat a tatár vezéreknek. Az egész városból csak mintegy 15-en menekültek meg. Egyedül a vár állott még, melybe a magyarok közül is sokan menekültek. E várban az arragoniai származású Simon ispán parancsolt, mellette Bertram testvére és sok számszeríjász (kézi hajító, fegyveres vitéz), a kik különösen nagy szolgálatot tettek a vár védelménél. Kádán nem igen erőszakolta az ostromot, hanem csakhamar elvonúlt a hősileg védett vár alól s előbb Székesfehérvár felé vonúlt, majd a király üldözésére sietett. A tatárok visszavonúlásának hírére IV. Béla király a János-lovagok és a Brebiri nemesek társaságában visszatért a tengerpartról az országba, (Pauler Gyula i. m.I. 232. Millenn. Tört. II. 498.), s első gondja az ország védelme volt. A tatárpusztítást a bástyás városok és várak hiánya tette oly rettenetessé. Azért a király a tatárdúlás utáni években úgy intézkedett, hogy az érsek és a polgárság Esztergomban, a várban lakjék. Az esztergomi polgárok, tehát, a kik átélték a tatárdúlást, felvonúltak a Kis-Duna mellől, a hegyre. A megfogyott lakosság szaporítása czéljából a király a latin földről számos új vendéget telepített le Esztergomban; még tulajdon palotájáról is lemondott, hogy vendégeit jobban elhelyezze. De a vár csakhamar szűknek bizonyúlt a vendégek befogadására. A polgárok és az' érsek, valamint a káp alan között napirenden voltak a viszályok a házhelyek és a telkek kijelölése miatt, míg végre IV. Béla is beleegyezett a polgárok ama kívánságába, hogy ismét a régi város helyén, a Duna mellett telepedjenek le. (Pauler Gyula i. m. II. 258.) A pénzügyi viszonyok rendezésével újra előtérbe lépett a zsidók letelepedése is. IV. Béla szabadalmakkal ruházta fel őket, meghagyván a városoknak, hogy velük úgy bánjanak, mint vendégekkel. A tatárjárás után Esztergomban is számos zsidó család telepedett le, sőt külön zsidó-utcza (városrész) alakúit. A tatárjárás után az esztergomi érseki szék sokáig betöltetlen maradt. Kevéssel azután, hogy IV. Béla visszatért, a pápa Báncza Istvánt nevezte ki az esztergomi egyházmegye kormányzójává, a kinek egyúttal bíbornoki kalapot adott. Az esztergomi káptalan azonban Benedek kalocsai érseket jelölte az esztergomi érseki székre, a kit IV. Béla^is óhajtott, de a pápa a maga jelöltjéhez ragaszkodott. Hosszú ideig tartó tárgyalások után végre a szentszék engedett. IV. Incze 1254-ben áthelyezte Benedeket az esztergomi érsekségbe. Báncza István pedig az érsekség jövedelméből 300 márkát kapott évenként. IV. Bélát ezután hosszabb időre a fiával, István ifjabb királylyal kitört viszály tartotta lekötve, melynek folyamán, hogy híveinek hűségét biztosítsa, pazar kézzel osztogatta a várjavakat. 1265-ben végre létrejött a béke az apa és a fia között, mely után mindketten ismét bőkezűen jutalmazták híveiket a várbirtokokból. De a nemesség ezzel nem elégedett meg, újabb biztosítékokat követelt, miután az „arany bulla" legtöbb rendelkezése közel félszázad alatt elavúit. 1267-ben az ország nemesei Esztergom mellett gyűlést tartván, azzal a kéréssel járúltak IV. Béla király és fia elé, hogy erősítsék meg szabadságukat Telepítéseit.