Darvay Nagy Adrienne - Nagyfalusi Tibor: A 25 éves Esztergomi Várszínház (Esztergom, 2013)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
busza is olyan csotrogány volt, hogy például a Beregszász és Csap közötti, mindössze ötven kilométeres úton is átlagban legalább kétszer lerobbant. Közép-Európa talán legnyomorúságosabb körülmények között dolgozó színházának tehát jó ideig pusztán jól csengő neve maradt, ellenben saját állandó otthonnal még a remény szintjén sem számolhatott, ahogy nem volt a tagoknak lakásuk, hónapokig fizetésük, sőt saját próbatermük sem. S miközben fontosabbnál fontosabb fesztiválokra járva nemzetközi szakmai díjak tucatjait nyerték el, a színészek létszáma lassan ötre csökkent. 1996 elején a megszűnés rémének híre is felröppent. Ám a fanatikus hivatástudat és a játékkedv minden realitáson felülkerekedett, s miközben a beregszászi színház építése teljesen leállt, az ukrán állam egy vasat sem adott produkciókra, sőt, az 1996-os év felét a művészek fizetés nélküli kényszerszabadságon töltötték, egy újabb lelkes fiatal csapat készülődött arra Kijevben és a budapesti részképzésen, hogy mihamarabb végzett színészként csatlakozhasson az alapítók immár maroknyira zsugorodott társulatához. 1997 decemberében, a Gyilkosság a székesegyházban című előadásban velük is megismerkedhettek az egyházi világtalálkozó résztvevői. Az Esztergomi Várszínház égisze alatt történő bemutatkozásra viszont csak 1998- ban kerülhetett sor, mikor is a beregszásziak az egyik legnagyobb nemzetközi fesztiválsikerüket, a Sólyompecsenyét játszották. Boccaccio Dekameron)ának tíz történetét a rendező Vidnyánszky Attila adaptálta színpadra. A művészek nyilatkozatai szerint, ez a produkció azért is volt nagyon aktuális számukra, mert a pestis elől az életigenlő, pikáns mesék világába menekülő hősök helyzete bizony rokonságban állott a játszókéval, akik a nélkülözések, nyomorúságos mindennapok elől menekülnek a színpadi munkába, teljes kiábrándulás, kétségbeesés helyett a művészetbe. A diákszínjátszás hagyományait felelevenítő, zenével, tánccal, szellemes ötletekkel fűszerezett és magas szintű mozgáskultúrával előadott „pajzán” játék egy-egy kép, mozdulat, hangulatváltás erejéig felvillantotta persze a keserű valóságot is. A kísérőzene, Orff Carmina Burana-]a ilyen szempontból úgyszintén telitalálat. Nem sokkal az esztergomi fellépést követően, augusztus 19-én, az áprilistól megint fizetés nélkül működő beregszászi társulat ugyan végre birtokba vehette 54 férőhelyes színháztermét, ám az épület állapota és a fanatizmusig lelkes társulat egzisztenciális helyzete továbbra is katasztrofális maradt. A következő év júliusában egy olyan előadásukat hozták el Esztergomba, amelyik még a lekor készült, mikor csupán öt színészből állott a kárpátaljai színtársulat. A Csehov-egyfelvonásosok bemutatója megosztotta az esztergomiakat: „A kárpátaljai művészek nem először járnak Esztergomban, most sem okoztak csalódást a nézőknek, akik jól szórakoztak a fergeteges komédiázáson. De...! Nem akarok ünneprontó lenni, de... Szóval: minduntalan aira kellett gondolnom, vajon Csehov mit szólna, ha látná az előadást. Mert... nem hiszem, hogy ilyennek ábrázolta korának orosz embereit. Merthogy... a szatírákból - különösen az utolsóból- bohózatok lettek. Az is zavaró volt, hogy Trill Zsolt, aki mindhárom darabban idős embert alakított, csupán huszonéves siheder, s ezt még sminkkel sem próbálta leplezni. Kétségkívül nagy tehetség, de Vidnyánszky Attila rendezőnek nem ártott volna visszafognia bohóckodó hajlamait” - vélte „Anna” az Esztergom és Vidékében. Jómagam azonban vele szöges ellentétben annak idején ekképp láttam a beregszásziak előadását a Critical Lapokban megjelent írásom szerint: „Öten játsszák el Csehov 198
