Darvay Nagy Adrienne - Nagyfalusi Tibor: A 25 éves Esztergomi Várszínház (Esztergom, 2013)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

vásárhelyi színművészeti akadémia egykori rektora, a nagyrealizmus mestere, áld lényegében már alapításakor kialakította a vásárhelyi magyar teátrum ma is érvényes stílusát. Tompa Miidós rendező (a magánéletben a kolozsvári íőren dező- igazgat ó Tompa Gábor édesapja) nyolcvanhat esztendős korában, nem sokkal az esztergomi vendégjáték előtt szerződött át az égi társulathoz. Nevét pedig ősszel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata veszi fel.

A vásárhelyi etnikai konfliktus idején súlyosan megsebesült, és egészségét igazából soha többé vissza nem nyerő Sütő András nem tudott eljönni Esztergomba. Pedig az itt is látható darab éppen az egyik olyan színműve, amelyik szerzőjét a hetvenes évek közepén a legjelentősebb magyar drámaírók közé emelte. A mű ősbemutatója 1978. március 16-án volt a budapesti Nemzeti Színházban és Marton Endre rendezte. Igazán hiteles premiernek azonban inkább a Sütő-trilógia befejező részeként három hónappal később a kolozsvári közönség elé került változatot tekinthetjük.

Sütő műveinek legavatottabb színre állítója ugyanis Harag György (1925-1985) rendező volt, aki ha nem egy a világtól elzárt, diktatúra sújtotta országban él, ma már bizonyosan „tananyag” volna a világ művészeti egyetemein. Rendezett klasszikusokat és sok kortárs darabot, köztük számos nemzetiségi színművet. Színházi aranykort teremtett Romániában, főként Marosvásárhelyen és Kolozsváron, illetve a jugoszláviai Újvidéken. S nem sokkal azelőtt halt meg, hogy a megváltozott politikai körülmények hatására a világ megismerhette volna művészetét. Az igazán gyümölcsöző alkotói kapcsolatra drámaíró és rendező között máig Sütő András és Harag György munkatársi-baráti viszonya a legszebb példa.

Természetesen az első lázadó és az első megalkuvó tragédiája, a költőien leképezett és rendkívül aktuálisan megfogalmazott kolozsvári színpadi alkotás az Edent vesztett, és oda örökké visszavágyó első emberekről nagyon mást jelentett a hetvenes évek Romániájában, mint húsz évvel később, pláne az Esztergomi Várszínház millecente- náriumi évadnyitóján.

Kincses Elemér marosvásárhelyi Káin és Ábel koncepciójában az úszómedencés, papírgirlandokkal, művirágokkal, lampionos áldozati oltárral berendezett játéktér hollywoodi mesterkéltsége (Labancz Klára díszlettervezése) a mai éden-kereséshez nyújtott alapot, vagyis a bőrruhába öltöztetett, egyéniségüktől megfosztott, tébláboló emberek vágyainak, akik a természeteshez sohasem jutnak el. A groteszk küzdelmet alátámasztotta a bizonytalan istenségtől kapott Eva-pótlék, a műcsillámporral beszórt ajándék Arabella is, akinek az „égi köldökzsinórt” jelképező sleppje az előadás során ronggyá gyűrődik ugyan, de megszabadulni soha nem képes tőle. Az ezredforduló küszöbén a bibliai szimbólumok banális használatának kijátszása mellett a hollywoodi

191