Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon (Budapest, 1990)
Néhány szó a könyvről és használatáról
Néhány szó a könyvről és használatáról A Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon című könyv folytatni szeretné Esterházy Pál (1690, 1696), Jordánszky Elek (1836), Schaffer Jakab (1897), Paulovits Sándor (1930), Bálint Sándor (1944), Szenthelyi-Molnár István (1971, 1988) és Berecz Sándor (1981) munkáinak sorát. Épített is ezekre a szerzőkre, de sok mindenben el is tér tőlük. Felhasználja a legújabb történeti, művészettörténeti és néprajzi kutatási eredményeket, amelyek segítségével számos eddigi téves megállapítást korrigálni lehetett. A könyv nem búcsújáró ének- és imakönyv. Ezek sorában az utóbbi évekből és magyar nyelven csak a Harmath Károly által összeállított Búcsúsok útikönyvét lehet említeni, ez Jugoszláviában, Újvidéken jelent meg 1988-ban. Ebben a könyvben - hasonlóan az egyes nagyobb kegyhelyekhez kötődő búcsús ének- és imakönyvekhez - Harmath Károly a búcsújárás cselekményeinek rendjében javasol imákat és énekeket: az elindulástól a kegytemplomba érkezésig, s a hazatérésig minden fontosabb eseményhez. Könyvünk ezt egészíti ki az egyes kegyhelyek rövid történeti, művelődéstörténeti ismertetésével és a zarándokúira vonatkozó hasznos tanácsokkal. A bemutatott több mint ötven búcsújáró hely természetesen nem jelent hiánytalan felsorolást. Tartalmazza azonban az összeállítás céljainak megfelelően a leglátogatottabb és a megújulóban lévő kegyhelyeket. E válogatásban tehát egymás mellett szerepelnek az évi sok tízezres, esetenként százezres látogatottságú helyek, mint Máriapócs, Máriagyűd, Mátraverebély, amelyek határainkon kívül is sok zarándokot vonzanak és a csupán néhány falu, egy-egy kistáj életében szerepet játszók, mint pl. Kács, Sajó- pálfala, Gencsapáti, Báta. Földrajzilag is egyenetlenül oszlanak 7
