Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)

Esztergomi várjátékok

kívül az Esztergom és Vidéke Körzeti Fmsz. népitánc-együttesének előadásában. Géczy Éva koreográfiájára). Kihasználta a szabadtéri színpad minden lehetőségét. Jó színpadi ötletessége az előadást a nyárhoz és a szabadtéri színpadhoz illő, bohózati elemekkel fűszerezte, s emellett halk iróniával ellenpontozta az áradó szerelmi vallomásokat és panaszokat.

De Görgey is, Huszár Klára is sokkal gyakorlottabb színházi szakemberek annál, semhogy ne vennének számot a környezet és alkalom követelményeivel. A Szép Magyar Komédiát az esztergomi Várjátékok során mutatták be, s ez a keret az illúziókeltést igényli, nem a kísérletezést. Ennek tudható be, hogy az előadás hatása hagyományosabb, mint Balassi nyomtatott darabjáé. Az „új forma” éppúgy háttérbe szorult, mint a költő komoly szabadságharca. A szövegnek nemcsak nyelvi merészségei szelídültek, hanem az erkölcsiek is - azt a bizonyos szót például, amelyet lehetőleg idegen szerzők előjogának tekintünk a magyar színpadon, Balassi se mondhatta ki Esztergomban.

Annál nagyobb szerephez jut az előadásban mindaz, ami a régiség varázsával tud hatni. Elsősorban a szöveg, Huszár Klára rendezésének talán legnagyobb érdeme a szövegmondás: ritkán hallunk ilyen szép magyar beszédet, ilyen eleven és kifogástalan hangsúlyokat a színpadról. További érdeme, hogy alkalmat adott Cser- nus Mariannák, megmutatni, a közvetítő Briseida szerepében, elemi erejű s egyúttal nemes kultúrájú komédiázó tehetségét: ha csak közeledik is, már fokozott életre kap a színpad. Linka György erőteljes Sylvanus: jól énekel, és talán ő érzékelteti legkövetkezetesebben az imént említett iróniát. Bánffy György gazdag, több rétegű figurát tudott csinálni Licidából; Hankiss Ilona viszont Galathea szerepébe vitt bele vonzó és szellemes árnyalatokat. Eleven, sokat ígérő alakítás Markaly Gábor Dienese; egyetlen hibája - de erről sem tehet -, hogy túl fiatal: Dienes a szöveg szerint idősebb

A Szép magyar comedia ajánlásának kezdete, az 1958-ban, Pozsonyban felfedezett kódexből

parasztember. A két főszerepelő, Cs. Nagy Lajos és Judit Tóth győzte legkevésbé erővel áttörni az egész légkör hagyományosságát - de az is igaz, hogy ez a „stílusosság” leginkább az ő szerepüket feszélyezte.

A kötelező stílust a legkövetkezetesebben Márk Tivadar korhű jelmezei biztosították. Forray Gábor díszlete annyira megtévesztő: nehéz elhinni, hogy nem tartozik hozzá az esztergomi ásatásokhoz. András Béla zenéje a tőle megszokott stílusérzékkel dolgozta fel a régi magyar zenének azokat a motívumait, amelyek a legalkalmasabbak szívünk megejtésére.

Általában véve: az egész előadás elbűvölően, andalítóan illúziót keltő. Színhelye az esztergomi Várhegy, amelynek ostromában Balassi elesett. Ha ő láthatná az előadást, bizonyosan elégedett volna, még ha azzal a mellékgondolattal is, hogy nem szánta komédiáját ennyire korhoz kötöttnek. Legföljebb, mint maga is híres táncos, aki fiatal korában a császár előtt mutatta be a pantomim-jelenet mozdulatait tartaná egy kissé bágyadtnak, - de talán ezért is megengesztelné a közönség tetszése, amely éppen ezeket tüntette ki a leglelkesebben. És ha a Szép Magyar Komédiának ezúttal a várjátékos elemei kerültek felszínre, várvívó lehetőségei viszont kihasználatlanok maradtak, az se nagy baj; legalább marad valami a következő színre vivőinek.