Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
Esztergomi várjátékok
\o 1967. VARJATGKOK BALASSAVAL (Film színház, muzsika, 1967- július 7) Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy meges- merjék mindenek, hogy magyar nyelven meglehet, ez jóakaratért nem érdemiem, hogy botránkozónak híjának az emberek” - írta Balassi abban a dacosan szikrázó prológusban, amelynek egy része a Szép Magyar Komédia esztergomi ősbemutatóján is elhangzott. Balassival kezdődik a magyar irodalom mindmáig befejezetlen szabadságharca, azért a jogáért, hogy ne csak vallásos témákról és közügyekről, vagy amint jóval később nevezték, „sorskérdésekről” szólhasson, „új forma gyanánt” írta az első magyar színdarabot a szerelemről, életének legsötétebb korszakában, „jó hamar lovakért járván Erdély földét”, öt évvel azelőtt, hogy elesett Esztergom ostromában. De várat akart ostromolni a komédiával is, a magyar képmutatás és álszemérmesség (vagy ahogy ő nevezte prológusában: „pór szemérmesség”) megdönthetetlen várát. Drámai feszültséget ez ad a Szép Magyar Komédiának, az „új forma”, a „szerelmes találmány” öröme, a szerelem mindenhatóságának tudata és jogának követelése, nem pedig az udvarlás és egymásra találás szóra sem érdemes cselekménye, mely nem több egy klasszikus eklógánál. Nem mintha a komédiának nem volna elég színpadra való eleme, nem a cselekményben ugyan, hanem a helyzetekben és alakokban. Legelevenebb figurája kétségkívül Dienes, a „paraszt ember”. Az ő és Creduius párbeszéde mintha Csongor és Balga viszonyát előzné meg, holott Balassi még nem ismerhette - mint Vörösmarty - Don Quijotét és Sancho Panzat. De nem ismerhette Shakespeare-t sem, aki történetesen éppen a Szép Magyar Komédia keletkezésével egy időben írta első darabját, mégis Sylvanus és Galat- hea viszonya, meg Sylvanus és Credules összeszólalkozása óhatatlanul emlékeztet a „Szentivánéji álom” szerelmeseinek viszontagságaira, melyek, persze, ugyancsak a szerelem felelőtlen mindenhatóságát és kiszámíthatatlanságát példázzák. Mindez most első ízben hat színpadról, és nem is hathatott sokkal korábban, mert a Szép Magyar Komédiát az irodalomtörténet nyilvántartotta ugyan, de mint végleg elveszettet, amíg 1958-ban egy szlovák tudós, kutatás közben, véletlenül rá nem bukkant. Ez a kivételes helyzet izgalmas lehetőségeket nyújt a komédia színpadra állítóinak, régiség és újdonság furcsa egyidejűségét. Egy majd négyszáz éve darab, amely mégis új és ismeretlen, amelyhez nem tapadnak korábbi élmények, elképzelések és előítéletek, egy felfedezett komédia, mely, paradox módon, éppen régiségével ad fedezetett az újításra! Görgey Gábor, a darab átdolgozója, és Huszár Klára, a rendezője, élt is az alkalom nyújtotta szabadsággal. Görgey költői és dramaturgiai tehetségének egyaránt hasznát vette a kényes munkában. Tapintatos kézzel csoportosította át és vonta össze a jeleneteket, s a saját szavainak nagyon takarékos bevetésével növelte meg Licida, a költő rezonőr szerepét ....adott a végén Sylvanus és Galathea kapcsolatának még egy lélektanilag meggyőző, finom, de hatásos fordulatot. Jó érzékkel fedezte fel a próza ritmikai lehetőségeit, a meglévő versbetéteket további Balassi-strófákkal szaporította - melyek mind egyúttal drámai funkciót is betöltenek -, és virágénekekkel, amelyek ugyancsak tetszetősen, habár nem olyan szervesen illeszkednek a szövegbe. Huszár Klára pedig bőven alkalmazta az éneket (a „Labor” Műszeripari Művek énekkarának bekapcsolásával), s a táncot és panto- mimot (az Operaház négy szólótáncosán
