Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

valamely ottani színház puszta nevének említését is, mert idehaza „románok” voltak a sepsiszentgyörgyiek, „ukránok” a beregszásziak, és „szerbek” a szabadkaiak. (De azért a kilencvenes évek eleje sem volt még olyan régen, és a szemlélet- változás ma sem mindenkinél egyértelmű.) 2004 óta viszont egyesek - általában ugyanazok, akik korábban az említett végletet képviselték - hovatovább átestek a ló túlsó oldalára, és olybá nyilatkoznak, mintha az Európai Unióhoz való csatlakozás egyúttal a határon túli színházak különlegességét is megszüntette volna. Bizonyos részigazságok persze mindegyik véleményben fellelhetők, és anélkül, hogy bárkinek a szemléletével vitatkoznék, a témában való több mint két évtizedes elméleti kutatás és majdnem ugyanennyi gyakorlati foglalkozás után azért a tanulmány befejezéseképpen felvázolom, hogy szerintem mit jelentett, illetve napjainkban mit jelent a „határon túli magyar színház- művészet” általában. Tudniillik a „határon túli magyar színházak” eredete valóban történelmi-politikai következmény, ám a kifejezés valós tartalma koronként más és más árnyalatot kaphat.

A mi polgári színjátszásunk két évtizeddel múlt kétszáz éves, a „határon túli magyar színjátszás” pedig éppen kilencven esztendős, hiszen a trianoni döntéssel egyidős. A történelmi Magyarország kétharmad részének elcsatolásával ugyanis a magyar hivatásos színházaknak jó része szintén idegen országokhoz került. A feldolgozhatatlan lelki sokk mellett a kataklizma ráadásul megoldhatatlannak tűnő gazdasági és szervezeti válságba is sodorta a nevezett intézményeket. Elég, ha egy konkrét példával világítjuk meg az egyik okot. Volt már szó Krecsányi Ignác Buda-temesvári színtársulatáról, amelyet Krecsányi 1914-es visszavonulása után is nagyon sikeresen vezethetett volna például Sebestyén Géza színész-igazgató: ősztől tavaszig Temesváron, a nyári hónapokban pedig a Krisztinavárosi színkörben.

Csakhogy nem volt elég 1918 decemberétől a román impériumváltással együtt járó, újra az önkényuralmi időket felelevenítő rendelkezések sora, mint például a színpadról érthetetlenül leparancsolt darabok, a nemzeti színek, a magyar viselet, magyar tánc és a népszínművek betiltása, melyeket ráadásul keserű tréfába illő helyi katonai önkényeskedések tetézhettek, és amelyek borzasztóan megnehezítették a magyar társulatok életét. De a trianoni békediktátum értelmében Temesvár színigazgatóját a budai Színkörtől is megfosztották, így Sebestyénék repatriáltak és Magyarországon folytatták a munkát. Az itteni közönség igényeit pedig a kerületi beosztásnak megfelelően az aradi színigazgató kellett kielégítse. S ettől kezdve, gyakorlatilag harminckét évre meg is szűnt az állandó magyar hivatásos színjátszás a romániai Bánság fővárosában. (Amikor pedig amatőrökkel újraindították, akkor a jóval nagyobb közönséggel rendelkező aradi hivatásos magyar társulatot szüntették meg.)

Az immár Romániához tartozó magyar színházakkal történt méltánytalanságokból több kötetes könyvet lehet írni, de legalább - úgyahogy - hivatalosan is létezhettek. A gyulafehérvári nyilatkozat lényegében kulturális autonómiát ígért, így a támogatás és tiltás alternatívái között ingázó kormánytisztviselők inkább a tűrés elvét választották. A két világháború közötti Csehszlovákiában ezzel szemben a kisebbségi színházak számára is megvalósulhatott a részarányos állami támogatás, a magyar társulatok szintén a lakosság arányszámának megfelelően jutottak közpénzekhez - habár állandó viták folytak a hatalom és a csehszlovákiai magyarság között, de legalább kísérlet történt a megoldásra. Jugoszláviában azonban épp ellenkezőleg: betiltották a magyar hivatásos színjátszást, csupán a műkedvelő színi mozgalmat engedélyezték.