Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
2006-ban vette át a Kosztolányi Dezső Színház irányítását Urbán András rendező, aki 2009-ben, 39 esztendős korában lett Jászai-díjas. Magyarországon szintén jól ismert: részint az alternatív fesztiválokon számos rangos elismeréssel jutalmazott, korábban a szegedi MASZK támogatásával alakuló saját társulatának az előadásaiból, másfelől a szabadkai Kosztolányi Színház szinte állandósuló magyarországi jelenléte révén. Ugyanakkor azt talán kevesen tudják a zentai születésű művészről, hogy már tizenhét évesen önálló színházi és irodalmi alkotóműhelyt indított, ahol mint szerző, rendező és színész működött közre, és hogy ő is egyik alapítója a híres AIOWA csoportnak, amely annak idején a színházat egyedi, mégis összművészeti és egyben ideológiai akciónak tekintette Jugoszláviában. Urbán András Újvidéken hím- és színházrendezést tanult, miközben a Szabadkai Népszínházban dolgozott: 1992- ben például Woyzeck és Hum/ct-rendezé- sei a rangos belgrádi B1TEF különdíját is elnyerték. A kilencvenes évek első felében ugyan egy időre visszavonult, 2000-ben azonban kitűnő eredménnyel diplomázott, és hivatásos rendezőként kezdett el dolgozni a Kosztolányinál. A világhírű Haris Pasovic, a szarajevói East West Centre vezetője azt mondta róla, hogy már 18 évvel azelőtt látta rajta: „egy egyedülálló, érdekes, különleges rendező lesz belőle. Időközben Urbán András Európa egyik legérdekesebb rendezőjévé vált, társulata pedig otthont teremtett magának.” (Lásd Török Arnold: Háborús nemzedék. Magyar Szó, 2008. június 3 ) Mint igazgató, csupa tehetséges és a színpadot a legnagyobb alázattal szolgáló, friss diplomás fiatal művészekből álló csapatot vont maga köré. A Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek alkotta állandó társulat - némelykor vendég- művészekkel kiegészülve - immár egy sajátosan egyedi „kosztolányis” stílust képvisel a színházi palettán. A délvidéki magyar társulatokban a sokoldalúság hosszú idő óta természetes: feketén-fehé- ren kitűnik még az olyan „tradicionális szószínházból” is, mint amilyen például a Puskás Zoltán rendezte Tangó, ami ugyancsak belefér a kosztolányis jellegbe. Ugyanakkor Urbán András ,,p(r) o-etikája” - az egyik szerb méltatójá- tól származó szójátékkal élve - visz- szatükröződik a már-már durvaságig nyers, kíméletlen, az élet törékenységét harsogó, időnként szinte vérbohóza- tos színpadi alkotásokban, így az Urbi et orbi rendezésében is. E produkciók szinte kiüvöltik magukból az aktuális fájdalmat. A sokszor folyamatosan trágár szöveg, a sokkoló naturalizmus, a túlzó, már-már obszcén szexualitás, a perverzió érzékeltetése ugyan kezdetben még a nyitottabb nézőket is meghökkentheti, ám az előadás végére a nagyon konzervatív közönség is empatikusán azonosulni tud a szörnyű problémákkal, vagy legalábbis megérti a mai veszélyeztetett ifjúság rettenetes helyzetét. Ez történt Esztergomban is, ahol nem volt egyetlen olyan idős, szemérmes, túlzottan hagyománytisztelő, ugyanakkor érzékeny néző sem, akit ne rázott volna meg a szembesülés az Istent-kereső és már gyerekként, ártatlanul elkárhozó, mostani posztmodern fiatalság elképesztő gondjaival, sorsával, és a mindennapok veszélyeivel. Érdekes, hogy az Angliából indult „új európai dráma” és a kíméletlen szembenézést sugalló, nem egyszer szélsőséges vagy a durvának tartott kifejezési formákkal operáló „poszt-dramatikus színház”, amely egész kontinensünkön valóban éles szakmai vitákat vált ki, Magyarországon, így Esztergomban is megértésre talál a színházkedvelők körében. Pedig az említett vita másutt már oly annyira elmérgesedett, hogy az irányzat legádázabb hívei vagy generációs harcot hirdetnek,
