Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
220 Az új államok által hozott, magyar kisebbségre vonatkozó határozatok eltérő jellege a nemzetté válás fokát is jelezte: identitás-problémákkal küszködő fiatal nemzetek jóval agresszívebben viselkednek a korábbi uralkodó népekkel szemben. Ne feledjük el, amikor a magyarság vívta ki a függetlenséget, hány helyen olvashatunk ma már indokolatlannak érzett németellenes kijelentésekről, sőt kirohanásokról, gyűlölségről! A legalább fél évszázaddal később polgárosuló, új nemzetek szemében pedig immár az osztrák-magyar monarchia jelenti az ellenséget. Hogy Csehszlovákiában a többiekhez viszonyítva eleinte kevésbé durva a magyar kisebbségi színjátszás helyzete, csupán azzal magyarázható, hogy az intézkedéseket még főként Prágában hozták, a cseh nemzet pedig a magyarsággal azonos fejlődési szinten állt. De ezek politikai kérdések. A színházi emberek, művészek pedig minden korban egy külön nemzetet képviselnek, amely felette áll a politikának. Ezért az sem véletlen, hogy például Romániában éppen jeles román közéleti személyiségek, művészek felszólalásai, nyilatkozatai következtében sikerült enyhíteni a magyar társulatok elleni diszkrimináció mértékén. Ugyanis a két világháború között a romániai magyar színjátszás helyzetének rohamos hanyatlását tovább fokozta az 1926. március 21-én bevezetett új színházi törvény, és vele szoros összhangban az egy héttel később elrendelt látványossági adó megállapítása. A törvény tudniillik úgy rangsorolta a színházakat, hogy a kisebbségi társulatok a harmadik csoportba kerüljenek, és így a bevételük nem kevesebb, mint huszonhat százalékát kellett befizetniük „látványossági adó” címén. A második világháború utáni párizsi békeszerződés rendelkezései a trianoni béke status quo-ját szentesítették. A pincéből kikerült emberek pedig hálásak voltak a „dicső szovjet felszabadítóknak”, és ezt a hálát igyekeztek az újra működő, romba dőlt színházak művészei is kifejezni. A lakosság, a szörnyűségek ellenére, az újrakezdés reményét hordozó körülmények között jószerivel minde-nütt átadta magát a demagóg dörgedelmeknek, fejet hajtott a kitelepítések, az államosítások, a konstruált bűnök és büntetések előtt. A sztálinisták átvették a hatalmat. A színpadon tehetségtelen karrieristák tollából származó „szocreál” fércművek és a tehetséges emberek eltévelyedései jól megfértek a klasszikusokkal. A nemzet ünnepei megszűntek, ünneplésük büntetendő lett. Aztán 1956 októberében Magyarországon néhány napra mégis megszületett a szabadság, s ebben - akárcsak 1848 márciusában - megint hálás szerep jutott a színházaknak és művészeiknek, de a szovjet tankok vérbe fojtották a forradalmat, és elkezdődött az újabb megtorlás. A magyar nemzeti kisebbségek számára a háború utáni helyzet különböző sorsokat hozott. Az internacionalizmus és a kommunista kultúrpolitika lázában Romániában például újabb magyar színházi intézmények működhettek. Egy ideig az éppen aktuális nemzetiségi politikának megfelelően - a rettenetes igazságtalanságok, koncepciós perek, elhurcolások, vádemelés nélküli fogva-tartások és egyéb jogtalanságok elviselése ellenére - a művészet területén hol többet, hol kevesebbet még a kisebbségeknek is el lehetett érni. Ráadásul, Ceaujescu hatalomra kerülésének ( 1965) első évei látványos enyhülést hoztak, ennél fogva öt évvel később a kínai „kulturális forradalom” romániai változatának bevezetése még súlyosabban érintette a színházakat. Az elszigetelődés és a politikai misszióvállalás pedig a legkevésbé sem kedvez a művészi fejlődésnek. Ugyanakkor Jugoszlávia ebben az időszakban színházi szempontból is irigylésre méltó helyzetben volt, legalábbis a kommunista országok állampolgárai szemében. Olyan nyugati művészek, alkotások, műfajok és művészeti áramlatok érkezhettek szabadon hozzájuk - és akár meg is honosodhattak ott -, amelyekről nemcsak
