Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
színházi találkozó sem alakult át hatá- rontúli, hiszen a POSZT szigorú szabálya szerint csak két nemzetiségi előadás válogatható be a programba. Mindazonáltal az egyre több nemzetközi sikert arató és hírnevet szerzett magyar nemzetiségi színházművészettel már a legszkeptiku- sabbaknak is számolniuk kell. De mitől is vált annyira izgalmassá az utóbbi néhány évben a Magyarország határain túl működő színpadi műhelyek zöme? Általában miben térnek el ugyancsak magyarul játszó, magyarországi kollégáiktól? A második kérdést illetően leginkább az itthoni alkotók és a közönség véleményére támaszkodhatunk: tudniillik amióta a magyar nemzetiségi színházak tevékenysége kelletlen politikai kérdésből - többségében - szakmai példává vált, az itteni színészek nagy tisztelettel, némelykor kis irigységgel tekintenek egyes ottani kollégáikra, főként az erős társulati szellemre. Ma már a hazai közönségnek szintén vannak Magyarországon kívüli magyar kedvencei. Filmesek, színigazgatók, rendezők munkával keresik meg a „külhoni” művészeket, és egyre több határon túli alkotást és alkotót terjesztenek fel különféle hazai díjakra, kitüntetésekre. Mostanában sokan sokféle értelemben szokták idézni - és bírálni - Szent István király Imre herceghez szóló Intelmeinek VI. részét, amely „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról” szól. Nyilván több mint egy évezreddel ezelőtt szó sem lehetett modern értelemben vett nemzetről, ugyanakkor az idézett mondatok ma is nagyon aktuálisak művészeti, esztétikai, kulturális, pláne színházi szempontból: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstöl elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő." Furcsán alakult XIX-XX. századi történelmünk eredményeként az alig 15 milliós magyar nyelvközösség is olyan Európában, mint a hatalmas német, francia vagy angolszász. Az anyaország igazából nemzetállam lett, de maga a közép-európai hungarikum multikulturális. A közép-kelet-európai térség mindenkori pluralitása, a kulturális értelemben vett sokszínűség viszont előnyösen járul hozzá a színházi nyelv fejlesztéséhez. Hiszen az anyanyelv nyilvánvalóan összeköti a magyarokat határon innen és túl, másfelől viszont a színházi nyelv összekapcsol minden művészetszerető embert. Azokat is, akik szavaink elsődleges jelentését máskülönben nem értenék. Mert a színház a kommunikáció, a mindenkori találkozások eszköze. S miközben a magyar nemzetiségi színjátszás természetesen a magyar nemzeti kultúra szerves, elidegeníthetetlen része, mely a határok fokozatos lebomlásával jelentős nemzetközi sikereket arat, ugyanolyan egyenrangú, elválaszthatatlan sajátja azon országok kultúrájának is, ahol az alkotók élnek. A magyar nemzetiségi műhelyek egyik különlegessége és értéke a többszörös kötődés mellett éppen a transz-kulturális interferenciában, a különféle hagyományok ötvözésében rejlik. Például a beregszásziak előadásaiban egyértelműen tet- tenérhető a szláv hatás: a „ráérős”, lassított időkezelés, lélek és humor. Általánosságban a szlovák színpadi hagyományok állnak legközelebb a magyarországi tradíciókhoz, ugyanakkor némely előadásban feltűnik a sajátos cseh groteszk, másutt a németes jelleg is. A szenvedélyes, expresz- szív játék és a reteatralizált színpadi nyelv a román színház jellegzetessége, a legizgalmasabb romániai magyar produkciókban vitathatatlanul jelen van. A vajdasági magyar alkotásokra pedig főként a balkáni poézis, a testnyelv artisztikumának, a mozgásművészetnek a tudatos beépítése jellemző. Ennél fogva a „határon túli magyar színjátszás” szinte külön entitást képvisel az európai színjátszáson belül.
