Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
222 M 2 körforgásba, lévén hogy a „szabadságra ébredő népek” egzotikuma iránt nagyon érdeklődtek a fesztivál-szervezők, ugyanakkor többen az alkotók közül éppen művészként estek áldozatul a nyugati elvárásokhoz való túlzó igazodásnak. Három-négy esztendő múltán régiónkban az is kiderült, hogy a ’89-es változásokba vetett hit nagyobbrészt illúziónak bizonyult, és a remények szertefoszlásával párhuzamosan a színház is egyre intro- vertáltabb lett. A Párizsban élő, román színházkutató professzor George Banu által „történelmi színháznak” nevezett irányzat helyét az ún. „emlékezés színháza” veszi át. A „posztmodern” életérzés és a színpadra kerülő, látványos technikai eszközök ellenére és a mellett, a színjáték eredeti funkciójához fordultunk: az archetípusok, mítoszok, az emberiség kezdete óta állandó közös élmények elevenednek fel ismét. Az elmagányosodással küszködve, az elidegenedés közepette az embereknek szükségük van arra, hogy legalább néhány óra erejéig együtt éljenek meg valamit a körülöttük ülőkkel, a nekik és velük együtt játszókkal. Az egyetemes, időtlen érzelmek felszabadulása közben, amikor a szent és a profán szétválasztha- tatlanul jelenik meg, a mind kiábrándítóbb politika kérdése fel sem merül. Egy nemzeti történelmi tragédia megfelelő interpretációban ugyanis emberi drámává válhat. A sajátos etnikai, politikai identitás-problémákat mára az általános emberi önazonosság-tudat zavarai váltották fel. Korábban az embernek a külső hatalommal folytatott harcát mutatták be a cselekményes drámák, a lelkiállapotok előadásba zárt megfogalmazása viszont a belső gyötrődést demonstrálja, az én-keresés kilátástalanságát. A szélsőségeket magába olvasztó lélek színpadi megjelenítésének egyik jellemzője a zenével, világítási effektusokkal, kellékekkel, beállításokkal, a szuggesztív látvánnyal fokozott feszültség, a tehetetlenség elszabadulása. Az előadások ritmusa rendszerint olyan, mint amikor ironikus nevetés a fanyar mosolytól a hisztérikus röhögésig jut el, ami a keserves sírás stációival azonos. Mint már említettük, az 1998-as év egyfajta korszakhatárt jelent a határon túli magyar színházak életében is. Csúcspontot és egyben origót, ahonnan elindulhatnak a hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt kiteljesedés felé. A társulatok megtalálták maguk számára a művészi célt, és többé-kevésbé választottak hozzá arculatot is. Az említett székelyföldi színházalapítások, profil-tisztulások, színpadi műhelymunkák mellett a legjelentősebb változás, hogy a fiatalok szinte mindenütt átvették a terepet. Itt most elsősorban nem a korban legifjabbakra gondolok, hiszen a ’89 után végzettek minden régióban természetes, hogy másként gondolkoznak, mint elődeik. A nemzetközileg jegyzett rendezők, mint Tompa Gábor, Bocsárdi László azonban éppen átlépték a negyedik ikszet, és évei számát tekintve azért Vidnyánszky Attila sem marad le nagyon mögöttük. Ám ami a színházművészet szempontjából fontos, az az életkortól független friss, nyitott szemlélet, kísérletező-alkotó szándék, kreativitás. Itthon abban az évben indult a Pesti Est Súgó Határon túl rovata, és a Vendégségben Budapesten - Határon Túli Magyar Színházi Estek sorozat is. De a falon, amelyet elsősorban nem a civil közönség, hanem a magyarországi színházi szakma épített előítéletekből a „missziót teljesítő szegény vidéki rokonokkal” szemben, sokáig így is nagyon nehéz volt rést ütni. Sőt igazából néhány honi „szakmabéli” most is, amikor a kilencvenes évek elejétől a határon túliak részéről annyiszor és annyiféle formában kért lehetőség az összmagyar kultúrába való integrációra lényegében megvalósult, kifogásolja a 2001-ben kifejezetten a határon túli művészek számára alapított évenkénti három Jászai-díj kiosztását (2009-ben csak két művész kapta meg a Magyarországon kívül dolgozók közül); s az országos
