Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
A Szomorú vasárnap című előadás \Q r—H oí 2 o o CD előadásának járó díját is elnyerte - a korábbi szabadkai társulatigazgató, Kovács Frigyes által színre vitt Szomorú vasárnap, amelyet a Népszínház az Esztergomi Várszínházzal koprodukcióban állított színre. A Záróra szereposztásából három kiváló színész adta elő Müller Péter ugyancsak zenés színművét Seress Rezső szomorú sorsáról. A VII. kerületi „Kulacs”, majd „Kispipa” vendéglő apró termetű zsidó dalköltőjét, akit hiába hívtak Amerikába gazdag embernek, aki anélkül lett világhírűvé, hogy az elhurcolásán és lágerbe kényszerítésén túlmenően elhagyta volna szorosan vett lakókörzetét, és 1968-ban önkezével vetett véget életének, a mindössze huszonnyolc esztendős Pálfi Ervin játszotta rezignált humorral, bravúrosan - az akrobatikát, csodálatos jellemábrázolást és ugyanilyen előadóművészetet is beleértve. Seress szerelme, felesége, sorsa Helen, akit az alig pár esztendővel idősebb, de látszatra partnerével egykorú G. Erdélyi Hermina alakított hasonlóan nagyon magas művészi színvonalon; a darab összes többi szerepét pedig Szőke Attila vitte, formálta, árnyalta, jelenítette, elevenítette meg, és a rengeteg metamorfózisban egy jottányit sem maradt el a kollégái mögött. A fájó mosolyos, szívszorító történet minden tekintetben friss, lendületes interpretációját - mely stílusában édestestvére a Zárórának - 2008 augusztusában, két előadásban élvezhette és ünnepelhette az esztergomi közönség is. Több vajdasági produkció mindeddig nem volt látható a Várszínház nyári műsorában, ám amint azt a beregszászi Lili- omfi kapcsán említettem, a 2008/2009-es évadra Horányi László és munkatársai őszi-tavaszi színházi programot is szerveztek, és ebben a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház is vendégszerepeit mindenütt nagy érdeklődést keltő Urbi et orbi című előadásával, amelynek már a „műfajmegjelölése” is megdöbbentő. Tudniillik, hogy „verbálisán textuális oralitás, Pilinszky János azonos című darabját fokozatosan mellőzve”. A 2009-ben éppen másfél évtizede alapított Kosztolányi Színházról futólag már volt szó: mint említettem, eredetileg a Szabadkai Népszínház időlegesen megszüntetett magyar tagozatát pótolandó hozták létre. Ám a szabadkai állandó társulat szerencsére hamarosan újra működhetett, s így a Kosztolányi, mint a szerbiai magyarság harmadik hivatásos teátruma, a fiatalok kísérleti műhelyévé vált. Első igazgatója Péter Ferenc színművész, aki akkor mindössze 26 éves volt, de a szakmai önéletrajza akár egy veteránnak is díszére válhatott volna. (Hamlet-alakításáért már 21 évesen díjat kapott a belgrádi nemzetközi színházi szemlén, a BITEF-en, és ő az első vajdasági alternatív társulat egyik alapítója is.) Az ifjú színházvezető a hatvanas évek „virággyerekeit” parafrazeálva - saját nemzedékét „a rothadás gyermekeinek” nevezte, és kezdeményezésére ilyen hangulatú, jellegű előadásokat is vittek színre a Kosztolányiban. Hiszen kamaszkoruk óta háborús viszonyok között éltek, egyáltalán nem meglepő hát, hogy ezt tükrözik a produkcióik is: nem csupán formailag, de lényegüket tekintve agresszívak. 2002-ben pedig a csak pár évvel fiatalabb, éppen huszonhét esztendős, ám hasonló szemléletű színész-rendező- zeneszerzőíró Szloboda Tibor lett az igazgató, akinek a rendezései a látványra, a zeneiségre, költészetre, de mindenek előtt a néző asszociációs készségére építettek.
