Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
Népszínház körül - mint említettem - a jugoszláviai válságtól függetlenül is hosszú ideig viharok dúltak. Voltak tehát évek, amikor Szabadkának egyáltalán nem is volt magyar társulata, s ezért alakították meg 1994-ben a Kosztolányi Színházat a Népkörön belül. A következő évben viszont rendeződött a Népszínház ügye is, így az itteni magyarságnak hirtelen két teátruma lett. 1998-ban a színész-rendező Kovács Frigyes nyerte el a magyar tagozat igazgatói posztját, a Kosztolányi pedig a fiatalok alternatív műhelyeként függetlenedett. Az Újvidéki Színház eddig még nem játszott Esztergomban, a szabadkaiaknak viszont mindegyik itteni fellépése nagy sikerrel járt. 2007-ben az egyre nagyobb számban ide szerződő fiatalok és az itt maradt, tehetséges idősebb színművészek alkotta Szabadkai Népszínház nagyszerű magyar társulata, amely mindinkább valódi színpadi műhelyként működik, Záróra című kivételes sikerével mutatkozott be a hajdani magyar királyvárosban. Ez a produkció minden szempontból különlegesnek számít. Először is az ősbemutató keletkezését tekintve. Tudniillik az ötletet az írók és szereplők egy része a színművészeti akadémiáról hozta, ahol Mezei Zoltán tanársegéddel, az előadás rendezőjével (a Kovács Frigyest váltó szabadkai igazgatóval) együtt fél éven keresztül foglalkoztak Kiss Csaba De mi lett a nővel? című sokat játszott Csehov-adaptációjával. A 2003-ban diplomázó osztálytársak, Szőke Attila, Pálfi Ervin és Ralbovszki Csaba közül az irodalmi ambíciókkal is rendelkező két előbbi meggyőzte a szabadkai műhelymunka lelkét, a kitűnő drámaíró dramaturg Brestyánszki Boross Rozáliát, hogy improvizációkon alapuló közös munkájukból, a hozzájuk csatlakozó kollégákkal együtt, írjanak egy zenés darabot. A történet magva hasonlít az egyetemi vizsgaanyaghoz, hiszen itt is egy nő, pontosabban A Nő játszott sorsdöntő szerepet mindnyájuk életében. Ám igazság szerint csupán ennyi közös van a két szöveg között, a többi - ha irodalmi szempontból nem is eredeti -, de mint ennek az előadásnak a dramaturgiai alapja nagyon is egyedi. A helyszín és a napszak egy bezárásra ítélt bár utolsó éjszakája - mely egyben a világhírű trombitásból kényszerű bártulajdonossá váló Arch életének utolsó estéje is, hiszen a keretjátékból kiderül, hogy a végén öngyilkos lesz. (A sokoldalú, díszlettervezőnek és fotóművésznek szintén kiváló Szi-lágyi Nándor játssza.) A bárzenekar tagjai a búcsúfellépés után még egy italra együtt maradnak, hogy felidézzék életük legfontosabb epizódjait, amelyekben mindegyiküknél korszakos szerepet játszott Izabelle (G. Erdélyi Hermina), a csodás dívából öreg alkoholista koldussá züllő nő, továbbá egy titokzatos maffiózó, akit mindig más és más személyesít meg. Az egyéni sztorik tudniillik megelevenednek, és közben a négy dzsessz-zenész újra meg újra előveszi hangszerét, hogy közös muzsikálással enyhítse az emlékek okozta szívfájdalmat. A négy színész - a Kijevben végzett, de évek óta Szabadkán játszó Katkó Ferenc (klarinét), akinek a valóságban is ez volt a búcsúfellépése a Népszínházban, mert visszaköltözött Beregszászra; illetve az akadémiai társak, azaz Szőke Attila (gitár, ütős), Ralbovszki Csaba (zongora) és Pálfi Ervin (bőgő) - valóban professzionista szinten zenél, amiben folyamatos korrepetálással tovább segíti őket ifj. Kucsera Géza is. A legkülönlegesebb azonban az, hogy a kivételes tehetségű művészek csupán egyéni próbálkozásnak induló produkciója - a kezdeményezők őszinte meglepetésére - a Szabadkai Népszínház repertoárjának egyik legnagyobb sikerű előadásává vált, melynek jogosságát a jelenlévő esztergomi nézők is tanúsíthatják. Hasonlóan pozitív fogadtatásban részesült [2008-ban] - sőt a Magyar Színházkritikusok az év legjobb szórakoztató