Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)

"Hol Kelet és Nyugat összeér..."

nincs hozzá elég energiánk, kultúránk, emberi tartásunk, hogy ha elkövetünk egy nagy hibát, utána rendbe is tudjuk hozni. Pedig a világ néha még nyitott is rá, de mi magunk annyira be vagyunk ide szorulva, hogy inkább szorongunk, ahelyett, hogy egészségesen túllépnénk a dolgon. A bor első felvonásában megtörténik a baj, azután két felvonáson keresztül mindenki azt akarja, hogy jöjjön már végre rehabilitálás, de az csak nem jön létre. Már nevet a nézőtér, hogy ezek nem lehetnek ennyire hülyék, mégis csak az utolsó pillanatban, egy pici gyermek tisztasága képes őket ismét összehozni. Nem biztos, hogy a két felnőtt e nélkül magától összejönne.”

A műfaj legkorszerűbb újítása, Bodor Johanna koreográfiájával együtt, a zenéje. Ezt pedig Kovács Mártonnak köszönheti a közönség, és főként ajó harmincfős komáromi együttes. Amúgy a hetvenes-nyolcvanas évek divatos irányzata volt a felismerés, hogy gyakorlatilag az égegyadta világon mindenből lehet zenét csinálni. Ennek a ritmuson alapuló, a mondókák, szavak, hangok szimfóniáján túlmenően különféle elképesztő tárgyakkal létrehozott népi és modern hangzásvilágú muzsikának tudomásom szerint, a legnagyobb és nemzetközileg leginkább elfogadott mestere Sáry László zeneszerző, zenepedagógus és teoretikus. Az ő iskolája érződik a komáromi produkción is, ahol - hogy újra a kritikus Nánay szavait idézzem: „A rendező elhagyta a népszínmű nélkülözhetetlennek hitt cigánymuzsikáját is. Kovács Mártonnal szövetkezve olyan zenei alapot teremtett, amely még inkább erősíti A bor műfajtól független általános érvényét, drámai erejét. Van ugyan háromtagú zenekar (harmonikás és két rézfúvós), de a zenét - amúgy kaposváriasan - a teljes társulat szolgáltatja. A szereplők a drámai csúcspontokon, jelenetváltáskor, finálékor botokat, rudakat, fakanalakat kapnak elő, s ládákon, kis székeken, a fadobogón »ütős koncertet« adnak. Máskor különböző méretű, folyadékkal negyedig-félig telt

borospoharakon zenélnek, vagy borosüvegek száját fújják. Ilyenkor többnyire megáll a színpadi esemény, a történet kiemelődik a drámai idötérböl, s hangsúlyossá válik: egy színházi közösség darabot mutat be nekünk, nézőknek, akik leginkább e zenei alap segítségével maguk is úgy érzik: e közösség részesei lesznek. Ezt a hatást a színészi játékstílus is erősíti. Tartásuk van a figuráknak. Megadják a módját a megszólalásoknak, a tetteknek. Nincs erőltetett és hamis tájszólás meg népieskedés. A színészek természetesen beszélnek, természetesen viselkednek, de minden gesztusuk kicsit több mint a szokásos realista-naturalista színjáték. Ettől minden színészi megmozdulás egyszerre igaz és megemelt, átélhető és eltartott. Ugyanakkor Bezer- édi kiválóan adagolja és ellenpontozza egymással a drámai és a humoros mozzanatokat is. Ehhez fegyelmezett és magas színvonalú együttes-játékra van szükség, s ezzel a csaknem minden színészét mozgósító komáromi társulat nem marad adós.” (Nánay István: A népszínmű él - Revizor, 2008. július 9-)

Verebes csupán 2007-ig volt művészeti vezető. 2008 őszétől viszont Tóth Tibor egy új, érdekes személyiséget talált erre a munkára, aki már többször bizonyított a révkomáromi színháznál is. Lévay Adina igazi multikulturális művész: származására nézve aradi román, aki Budapesten él, de Londonban végzett rendezői szakon. A vele való találkozás újabb iskolát jelenthet a társulat tagjainak: egy olyan módszer felfedezését, ami sima improvizációs játékokon alapul, és ezáltal arra kényszeríti a színészt, hogy még jobban dolgoztassa meg a fantáziáját.

Az első esztergomi őszi-tavaszi színházi sorozatban meghirdetett komáromi Anyám azt mondta, hogy ne! című négy női szereplős Charlotte Keatley-darabot szintén az új művészeti vezető állította színpadra; és Lévay Adina rendezésében mutatta be az Esztergomi Várszínház