Ambrus Regina (szerk.): 30 éves az Esztergomi Várszínáz (Esztergom, 2018)
"Hol Kelet és Nyugat összeér..."
Mind a két új erdélyi társulat - kisebb-na- gyobb megtorpanások után - mára a többi romániai magyar színházzal azonos helyet foglal el a színi-életben. Sőt, az udvarhelyiek kezdetben román színházi körökben is különleges ügyeimet vívtak ki maguknak. A Tomcsa Sándor Színház főrendezője ugyanis abban az időben Szabó K. István volt, aki húszas évei legelején, frissen végzett rendezőként került a társulat élére, és megalapozta a fiatalokból álló, összetartó együttes műhelymunkáját. A művészeti vezető - a könnyű műfajnak ugyancsak teret engedve - elsősorban művész-színházi irányultságú repertoárt hozott létre. Féléves késéssel avattak teátrumot Csíkszeredában is. Az önkormányzat kérte fel a szatmári Harag György Társulat vezetőjét, hogy legyen az új színház igazgatója. Szabadkezet és sokáig tetemes anyagi támogatást kapott, ami kezdetben nem kevés nehézséget okozott a szatmárnémeti együttesnek, melyet egy ideig együtt irányított a csíkival. Mára már teljességgel szétvált a két egymástól igen távol lévő intézmény, s az önálló Csíki Játékszín Parászka Miklós vezetésével folytatja tájoló és népszínházi elképzeléseinek valóra váltását. 1998 egyfajta korszakhatárt jelent a legtöbb határon túli együttes életében. A jelzett esztendőben, ahogy a rákövetkező években is több kivételes sikerű, mondhatni korszakos előadás születik, újabb egyéni stílusú műhelyek formálódnak, alkotók teljesednek ki. A legfontosabb azonban kétségkívül az, hogy a rendszer- váltás óta majd egy évtizedig észlelhető tétovaság elmúlt: a kisebbségi létben élő magyar nemzetiségi társulatok többsége végre megszabadult a kisebbségi érzéstől, és eldöntötte, hogy színházának a művészi célkitűzések tekintetében milyen egyéni jellege legyen. „Csak” anyanyelvet és identitást őrző, hagyományos magyar nemzeti-nemzetiségi intézményként határozza-e meg önmagát, vagy pedig - művészi tőkét kovácsolván abból, hogy az anyanyelv színpadi használata ma már nem cél, csupán eszköz - a színházi nyelvet továbbfejleszteni kívánó, igazi alkotó műhelyként működjék. A két típus egyáltalán nem zárja ki egymást: a teátrális formanyelv megújítására is törekvő, egyedi szellemiségű alkotó közösség nyugodtan lehet egyben nemzeti-nemzetiségi intézmény. Jó példa rá a Kolozsvári Magyar Színház vagy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tevékenysége és nemzetközi hírneve. Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Ukrajna első magyar nyelvű hivatásos társulatánál a nemzeti-nemzetiségi színházi profil és a színpadi műhelymunka összefonódása az alapítástól kezdve együtt járt. Ugyan a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház állami intézményként jött létre, de úgy működik, mint egy stúdiószínház: nem kényszeríttettek rájuk repertoárpolitikát, de kötelező előadás- és nézőszámot sem, s ekképpen a zárt közösség ellenállhat a kommersznek is. Azonban a körülmények csak ebből a szempontból tűnhetnek ideálisnak. Az egykori Szovjetunióban nem volt magyar nyelvű hivatásos színház. Ám 1989-ben, miután ugyanabban az esztendőben, a jelenlegi Ukrajnában körülbelül 160 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek, a kijevi Film- és Színházművészeti Főiskolán magyar tagozatot létesítettek, melyre tizenhat frissen érettségizett hatalt vettek fel, akik a diploma megszerzése után megalapították a ma már Franciaországtól Grúziáig kivételes hírnévnek örvendő, de lényegében mindmáig elképesztően nehéz körülmények közepette tevékenykedő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat. Az együttes művészeti vezetője a színházalapítás terve óta, az akkor még
