Zajovits Ferenc: Az esztergomi Várhegy újjászülése (Esztergom, 1993)

A Hegy (a magyar Sion)

Fölhaladva a Sionra, ott többször fölmagasztaltatva az ezer év során, de ugyanakkor többször letiporva, aláásva, sőt kigúnyolva, a királyi — s nem sokkal később —, a főpapi stal- lumokban is leigázva, tatár—török-dúlás minden magasságot lekoptató, romboló rohamai után lealacsonyítva, akár a n. világháborút követően, kiváltképp pedig az utóbbi három-négy évtizedben (1948-1988 között) nem is a nyílt lekezeléssel, de a sokkal hatásosabb feledtetés, a lassú kifosztás eszközével, az európai nemzetek között is kimagasló erkölcsi hegy alig-dombocskája.

Mégis, a hegyben rejtőző erkölcsi vulkán mind jobban kitört és újra heggyé magasodott már a hatvanas évek során is, mert sem Kelet-, sem Nyugat-Európa nem akarta elfelejteni, amit ez a magaslat jelentett és jelent: Magyarország „legnagyobb” hegye, nemzeti létünk, állami születésünk letéteményese.

Amint Izrael hegye, a bibliai Sión, hasonmásként az sem geológiai-földrajzi mérhető mérhetetlenségével tört a világ fogalmai élére, hanem azzal amit a Sión, Izrael isteni és lelki kapcsolata magasságával kell mérni.

Ilyen ez a magyar Sión is. A feledtetés, a mesterkélt mellőzés, néha a sunyi erőszak víz alatti hínárhúzása, sőt a gyűlölet már-már inkább gödörré taposta az esztergomi Várhegyet.

De a domb újra fölbukkant. Az esztergomi Hegy királyok, érsekek, prímás érsekek, hercegprímások... a magyar nemzet lelkének hegye.

Csúcs ez tehát, nem rőffel mérhető magaslat, csak a nemzet-halállal együtt hulló lelki csúcs lehet, ha Vörösmarty Szózatának sötétbe hívó harsonái tényleg megszólalnának a nemzet fölött.

Járjuk be hát a hegyet.

Itt lépdelt a király, István majd léptek a többiek IV. Béláig. Micsoda léptékek ezek. Nyomai ma is láthatóak. Rombolva, pusztítva, de a nemzet erkölcsi hívására újból és újból újrateremtve.

11