Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
mindvégig rendkívül dinamikus bevándorlás folyt. A XVIII. századig mintegy 100 000 zsidó telepedett le a Kárpát-medencében, majd számuk a XIX. század első felében újabb 130-140 000 bevándorlóval egészült ki. Ezek a bevándorlók mintegy fele-fele arányban érkeztek nyugatról és keletről."19 3. A törvény 3. §-a a keresztények és zsidók közti házasságról rendelkezik. Ezt a lehetőséget a korábbi években szintén gyakran felvetették, mint a zsidóság asszimilációjának egyik lehetséges útját. Maga Kossuth Lajos is pártfogásba vette a vegyes házasságok ügyét.20 A Tudományos Akadémia egyik tagja, Fábián Gábor a Pesti Hirlapban 1844-ben megjelent írásában is foglalkozott a vegyes házasságok szükségességével. Cikkére válaszolva Lőw Lipót, a zsidó emancipáció és vallási haladás egyik szorgalmazója, bár számos kérdésben vitázik Fábiánnal, a keresztények és zsidók közti házasságról szólva azt állítja, hogy azt az emar "ipáció után a rabbik nem fogják akadályozni.21 4. A törvény 4. §-a két részből tevődik össze. Az a) pont a zsidó vallás hitelveinek kimondását s ezzel összefüggésben a szükséges reformok meghozatalát, illetve az egyház- szervezet reformjának szorgalmazását mondja ki. Lássuk az előbbit! Ez a kitétel sem új gondolat s nemcsak a zsidó vallással szemben vetődött fel Magyarország története során. Vissza-visszatérő alkalommal már hosszú évekkel e törvényi rendelkezés meghozatala előtt javasolták a confessio fidei megtételét. Ennélfogva az emancipáció egyik előfeltételévé vált annak vizsgálata, vajon nem ütköznek-e a zsidó vallás törvényei az állam törvényeivel. "Liberális megyék is azonban, miként Máramaros, mely 1840-ben még a feltétel nélküli emancipáció híve most22 csak abban az esetben hajlandók a polgárjogok megadására, ha a zsidók a törvényhozás előtt konfessziót tévén tanaikról, azokban társadalom - és államellenes elvek nem találtatnak. Veszprém megye hasonlóan vélekedik...." - olvashatjuk Simon László tanulmányában.23 Úgy tűnik, az emancipáció zsidó hívei készek is voltak ennek megadására. A hitvallás kérdése a híres 1844-es paksi rabbigyűlésen már szóba került. Schwab Lőw pesti rabbi felvetette - ám eredmény nélkül - egy minden rabbi által elfogadott hittani tankönyv szerkesztését, amely egyben ’mitegy nyilvános hitvallás lenne’ a zsidóság tanai felől."24 Három évvel később a fentiek során már említett 1847-es emancipációs körlevél melléklete gyanánt hozzácsatolták Schwab "Emlékeztetések a vallástanban nyert oktatásra" c. művét, mely "...a »magyarországi és kapcsolt részekbeli izraeliták összes képviselőinek egyetemes gyűlésében egyértelemmel jóváhagyatott« és »méltán tekinthető saját-képeni hitvallásunk foglalatának« ,.."25 Mindezek a törekvések azonban nem bizonyultak elégségesnek. Az a) pont másik felvetése a szükséges szervezeti újításokra vonatkozott. Az újkori magyarországi zsidó közösségek lényegében egymástól elszigetelten működtek. Az igény, hogy kiépüljön a zsidó egyházi szervezet, jogosnak mondható. Az egyes zsidó (hit) községek közti koordináció első fokát s jeleit a türelmi adó beszedésére alakított bizottságok munkájában véljük felfedezni. E testület fokozatosan a zsidó lakosság érdekvédelmi képviseletét is felvállalta (lásd pl. az 1847-ben fogalmazott körlevelüket). Szervezeti kérdések a zsidóságon belül már a XIX. század elején felvetődtek s több javaslat is született az eltelt évtizedek során.26 A 4. § b) pontja felhatalmazta a belügyminisztert a szükséges intézkedések megtételére annak érdekében, hogy az ország zsidó lakosságát a földművelés és a kézművesség felé orientálja. Úgy véljük, e helyen megbomlik a törvény belső logikája. Ez a pont összeütközésbe kerül az 1. §-ban biztosított egyenlő polgári és politikai jogok koncepciójával. Úgy gondoljuk, itt némiképp csorbát szenved a törvény liberalizmusa. A törvény szövege egyértelműen a zsidó vallásról, Mózes vallású lakosokról beszél, ám amint azt Szemere beszédénél is láthattuk a zsidó nép megnevezés is használatos volt. E fogalombeli határozatlanság a korabeli közvélemény körében gyakran volt tapasztalható. Felváltva, egymást helyettesítve hol vallási, hol népi értelemben beszéltek a zsidóságról. Ezt az ingadozást a 4. § b) pontja esetében is érezzük, ahol a szóhasználat ellenére a népi jelleg hangsúlyozását sejtjük. Ha a törvényalkotó következetesen a zsidóság vallási felfogását vallja, nem kerülhetett volna bele e kitétel a törvény szövegébe. 59
