Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
Pio Nono 28 éven keresztül, haláláig hű maradt elveihez. Ez pedig nem volt más, mint csökönyös ragaszkodás ahhoz a "non possumus"-hoz, amellyel mindenféle reformmozgalmat az egyházon belül és kívül, elsősorban az egyesülő Itália törekvését, a "risorgimento"-t elvetette. Megcsontosodott konzervativizmusa megakadályozta őt abban, hogy az egyházat a kor követelményeihez igazítsa. Elvesztette az egyházi államot (1870) -, és evvel kialakult az ún. "római kérdés" - és ami még súlyosabb következményekkel járt, megtiltotta az olasz híveknek, hogy politikai szerepet vállaljanak. Ezáltal Itália politikai életéből egészen az I. világháborúig az olasz katolicizmus kimaradt. Az egyház központosítása és az általa erőteljesen támogatott ultramonta- nizmus, azaz intranzigens római szellem uralkodása alatt érte el tetőpontját, mint az első Vatikáni Zsinat is bizonyítja. Vitathatatlan viszont az is, hogy Pius pápa az egyházat belsőleg konszolidálta, a hitéletet jelentős színvonalra emelte, megindította és irányította a katolikus világegyház elterjedését. Egymaga 206 püspökséget alapított missziós területeken. Utódjára, XIII. Leó pápára (1878-1903) várt a feladat, hogy az egyházat abból a belső és külső stagnációból és elszigeteltségből kivezesse, amelybe Pius belevitte. Leó pápának, aki elődje teológiai műveltségét, szellemi képességét és látókörét messze felülmúlta, ez csaknem teljes mértékben sikerült is. Programját már első körlevelében megfogalmazta: ebben az egyház és a modern kultúra összehangolását tűzte ki célul ("Inscrutabili Dei consilio"). Korszakalkotó volt munkássága számos téren, így az egyházi tudományokat - elsősorban a biblikus tudományokat, az egyháztörténetírást és az ún. újtomizmust illetően - de nem kevésbé az ökumenizmussal, az állam és egyház viszonyával, az emberi jogokkal, a keresztény demokráciával vagy éppen a szociális és munkáskérdéssel ("Rerum novarum" 1891) kapcsolatban is. Született politikus volt. Legnagyobb sikereit is ezen a téren érte el. Szakítva elődje "mindent vagy semmit" jelszavú politikájával, kiválló államtitkárai, Ludovico Jacobini (1880-1887) és Mariano Rampolla del Tindaro (1887-1903) segítségével végetvetett a németországi és a svájci kultúrharcnak, megegyezett hét dél-amerikai állammal, Oroszországhoz való viszonyát megjavította, Spanyolországgal és Nagy-Britanniával jó kapcsolatot teremtett, és az Amerikai Egyesült Államokkal egyenesen kitűnő együttműködést ért el. Ha a római kérdésben és a franciaországi egyházpolitikában nem is sikerült megoldást találnia, érdeme, hogy 25 éves uralkodása alatt a pápaságot hallatlan erkölcsi tekintélyre emelte. Az egyház világegyház lett. Összesen 248 püspökséget és 48 apostoli vikariátust (illetve prefektúrát) állított fel, közöttük a kelet-indiai (1886) és japán (1891) egyházi szervezetet. FRANCIAORSZÁG Az 1801-es konkordátummal Consalvinak sikerült a francia egyházszakadást megszüntetnie, de ezért rendkívül nagy árat fizetett. Az egyháznak a forradalom csaknem minden "vívmányát" el kellett ismernie, azaz törvényes kerete a meglévő állapotokra redukálódott. Még nagyobb baj volt az, hogy Napóleon a konkordátumhoz önkényesen 77 ún. organikus cikkelyt csatolt, amelyben a régi francia államegyház szervezetét, a gallikanizmust az új rendszerbe átmentette. Napóleon alatt nem is került sor a francia forradalom iszonyatos csődtömegének felszámolására, hiszen Napóleon célja nem a kereszténység visszaállítása volt, hanem annnak, ami a vallásból még megmaradt, politikai céljaira való felhasználása (G. Lefebvre). Bukása után szinte mindent újra kellett kezdeni: a papnevelést, a lelkipásztorkodást, a vallásos sajtót, a szerzetesrendek visszaállítását, illetve reformját. A papság száma a forradalom előttinek egynegyedére redukálódott, elöregedett. 15 év alatt összesen annyi papot szenteltek, mint a forradalom előtt egyetlen egy esztendőben (6000). Ez is szegénységgel, sőt több helyütt nyomorral küzdött, mivel az államilag engedélyezett és fizetett plébánosi állások csak a plébániák 10%-át tették ki; a plébánosok 90%-a tehát híveik könyör- adományára volt ráutalva. Ráadásul a század elején egy bonyolult, igen sokoldalú világnézet kezdett tért hódítani, amely a korábbi fejedelmi abszolutizmussal szemben az egyéni szabadságjogot hirdette. Innen a liberalizmus elnevezést kapta, és tanait főként politikai, állami, gazdasági és szociális téren érvényesítette. A túlzott egyéni szabadság hirdetésével azonban a kizsákmányoló, modern kapitalizmus alapjait is megvetette, és a radikális francia felvilágosodás alapján állva a vallásban elmaradottsá49
