Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
révén - így épp az a részterület kapott szakavatott kutatót, amelyik eddig - legalább is modern kutatásban - fehér foltnak számított.13 Nem szorul bizonyításra, hogy Pázmány életműve nemcsak az egyháztörténet és a politikatörténet, hanem a magyar művelődéstörténet egésze számára is kivételes érték. Természetesen ő is a dogma és a pietas, a hittételek propagálása és az "erkölcsök jobbítása" érdekében forgatta pennáját, ezt azonban a magyar nyelv és stílus kivételesen magas szintű művelésével párosította, így váltak mind "harcoló írásai", mind pedig prédikációi jól megtervezett műalkotásokká is. De még a latinból fordító és bőségesen idéző Pázmányról is ezt állapította meg a legfrissebb kutatás: "Pázmány idézeteit vizsgálva egyaránt csodálhatjuk a szabad és jó magyarságé fordítót s a szuverén alkalmazót. Az írót."14 Ez így igaz, ebből viszont egy következtetés is adódik. Ha Pázmány a magvar barokk prózának nemcsak kezdeményezője, hanem kiemelkedő személyisége is, akkor hatásának, művei utóéletének feltárása az eddigieknél sokkal több figyelmet érdemelne. Akad ugyan ilyen tárgyú, korszerű szemléletű tanulmány, s ez sikerrel mutatja ki a Pázmány-hatást Kelemen Didák prédikációiban;15 jóval több hasonló módszerű elemzésre lenne azonban szükség ahhoz, hogy barokk prózánk fejlődésvonalait az eddigieknél pontosabban rajzolhassuk meg. Úgy sejtjük ugyanis, hogy az érsek beszédgyűjteménye egész a XVIII. század végéig mintául szolgált a katolikus hitszónokoknak, akik többé vagy kevésbé a tőle kapott örökséggel sáfárkodtak szókincsben, szerkesztésmódban, okfejtésben egyaránt. Érdemes lenne e nézőpontból Taxonyi János, Gusztinyi János és mások prédikációit megvizsgálni, s filológiai adatokkal megerősíteni (avagy cáfolni, módosítani) e közkeletű vélekedést. A "magyar próza atyja" mellett XVII. századi egyházi irodalmunknak még számos olyan egyénisége említhető, aki új színt hozott a korabeli életbe, s akinek a kutatás mégis mindmáig adósa. Ilyennek látjuk Veresmarty Mihály alakját is, aki a rekatolizációs folyamat legnagyobb konvertitája volt, s akinek áttérése és erről szóló memoáija számos pszichológiai, egyháztörténeti, teológiai és filológiai kérdést vet föl. A XVII. századi áttérésekkel kiterjedt nemzetközi szakirodalom foglalkozik, a jelenség vizsgálatának külön konferenciákat szenteltek a francia vallástörténészek,16 érdemes lenne tehát magyar részről is az eddigieknél távlatosabb és kitelj edtebb kutatással feltárni az ilyenféle konverziótörténeti jelenségek részleteit. Ha nem is szorosan, de mégis ide kapcsolható kérdés: vajon mi indította arra a világi személyek, nemesek, főrangú politikusok némelyikét, hogy ők is hitvitázó műveket íijanak, s teológiai polémiákba bonyolódjanak, természetesen ilyen jellegű képzettség nélkül. Példa erre többek között Esterházy Miklós nádor, aki Értekező levelet írt Nádasdy Ferenchez arról, "kit kellessék minekünk az Szentírásnak értelmében követnünk, hogy mi is eretnekségben ne essünk".17 Ő maga így ír vállalkozásáról: "noha nekem is nem hivatalomban járnak ezeknek az írásmagyarázó szent docto- roknak nagy bőv írásainak olvasási ... mindazonáltal ... szomjuhozván az kegyelmed üdvösségét is, mint magamét, szokatlan és talán engemet nem illető munkának is kelle ereszkednem". Semmi okunk nincs rá, hogy a nádor szavait kétségbe vonjuk, valóban képzettségének meg nem felelő munkába "ereszkedett", számunkra viszont nem lehet közömbös e jelenség értelmezése, okainak feltárása. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a XVII. századi magyar egyházi irodalomban sok jele van a lelkiismereti bizonyságkeresésnek, az önvizsgálatnak, a szubjektum feltárulkozási kísérleteinek, s mindennek többféle irodalmi kifejezési lehetősége nyílik meg. Úgy tűnik, egyazon tőről fakad Veresmarty és Esterházy Miklós műve: mindkettő lényegében hitvita, amely azonban nem csupán a teológia elvont nyelvén folyik, hanem egyéni sorson és érzelmeken átszűrve ölt írásos formát, szubjektív nézőpontból fogalmazódik meg. Ezt az elmélyülő lelkiismereti vizsgálódást, töprengő-elmélkedő attitűdöt igen jellemző vonásnak érezzük XVII. századi vallásos prózánkban, ennek alaposabb megvilágítása további kutatásokat igényel. Ismét más természetű, de nem kevésbé fontos feladata lenne egyházi irodalmunk kutatásának a magyar nyelvű devóciós irodalom szembesítése a külföldi - latin, olasz, német vagy egyéb nyelvű - forrásművekkel. Terveink között régóta szerepel Lépes Bálint színes barokk leírásokkal, szinte vég nélkül hullámzó felsorolásokkal zsúfolt elmélkedéseinek ilyen módszerű elemzése, művének szembesítése Gabriele d’Inchino és Antonio Dulcken kiadványaival.18 De rajta kívül számos barokk kori egyházi szerzőt említhetnénk, akinek európai szellemi orientációjáról jócskán lehetne 43
