Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - VII. Egyháztörténeti források, módszertan
képzett rendtagokat vonultassanak fel. Mindhárom, Erdélyben meghonosodott koldulórend kolostoraiban iskolákat létesített és a XV. században a domonkosok már rendi főiskola (studium generale) felállításán is munkálkodtak (a rend nagy káptalanja 1525-ben határozott erről, de a Szebenben beindult stúdium életének hamarosan véget vetett a reformáció). A szerzetesrendek házi stúdiumai sajátos feladatot láttak el: a rendi utánpótlás nevelését.9 A két káptalani iskola és a kolostori iskolák együttesen sem tudták az egyházi és világi társadalom egyre növekvő intellektuális igényeit kielégíteni. Míg végezetül a reformáció elterjedése és győzelme Erdélyben éppen ezt a két iskolatípust ítélte pusztulásra. A harmadik iskolatípus a városi plébániaiskola volt. Erdélyben a XIV. század második felében jelent meg. Kezdettől fogva a kereskedő-kézműves polgárság érdekeit szolgálta, annak a társadalmi rétegnek az igényeit elégítette ki, amelynek részvétele a "peregrinatio academica"-ban a középkor folyamán mindvégig a legnagyobb volt.10 Az igazi városok (Brassó, Szeben, Kolozsvár, Segesvár, Beszterce) polgárainak növekvő művelődési igényeire jellemző, hogy a XV. század közepétől tudatosan törekedtek arra, hogy iskoláik élére egyetemet járt mestert (rektor) alkalmazzanak. Baccalaureusi címet viselt a földváriak iskolamestere 1429-ben, akárcsak Szeben első név szerint ismert rektora 1446-ban.11 Az egyetemet járt értelmiségiek számának növekedése azt eredményezte, hogy a XV. és XVI. század fordulóján már olyan kisebb mezővárosok, mint Kőhalom vagy a székelyföldi Marosvásárhely iskoláinak élén is artes fakultást végzett tanító állott.12 Említésre méltó, hogy kelet-európai viszonylatban elsőként Erdélyben van tudomásunk arról, hogy egy vidék iskolamesterei önálló "fratemitasba" szerveződtek: 1512-ben Michael Fritsch kőhalmi rektor, a bécsi egyetem egykori hallgatója levélben értesítette kollégáit, hogy határozatot hoztak "de fraternitate inter nos instituere et celebrare". Ami azt tanúsítja, hogy a rektori tiszt viselői számára már igazi, önálló hivatássá lett.13 A plébániaiskolákban tanító értelmiségiek képzettségének tökéletesedésével egy időben változott meg az oktatás tartalma. Míg a kezdeti időben a követelmény nem haladta meg az énektanítást, az olvasás alapismereteinek elsajátítását és a hittételekbe való bevezetést, a XV. század végén - legalábbis a nagyobb városok iskoláiban - már olyan ismereteket is megszerezhettek a tanulók az egyetemet j árt rektor irányításával, melyért korábban valamelyik egyetemet kellett felkeresniük.14 Korábban már utaltam arra, hogy a reformációt megelőző időben az erdélyiek egyetemet járt nagyobb része (mintegy a fele) városi környezetből származott. Ami pedig a tanulmányaikat illeti, a diákok közel 2/3-a csak az artes fakultáson tanult. Ebben az összefüggésben már nem meglepő, hogy a városi plébániaiskolák színvonalának növekedése, az artes tananyag, majd pedig a "studium humanitatis" néven ismert humanista ismeretanyag megjelenése az egyetemet járó legdinamikusabb társadalmi réteget kapcsolta ki a "peregrinatio academica" sodrából. Ez magyarázza az egyetemjárás szembetűnő hanyatlását már a reformációt megelőző időszakban. A felsorolt tények arra is figyelmeztetnek, hogy már a reformáció előtt olyan iskolahálózat működött Erdélyben, amely szilárd alapot biztosított a hitújítás tanügyi programjának megvalósításához. A reformáció győzelmét egyedül ez utóbbi iskolatípus élte túl. A szerzetesek rendi iskolái és a káptalani iskolák a szekularizáció áldozatául estek. A folytonosságot tehát az artista tananyagra épülő humanista városi iskolák biztosították. Ezt az iskolatípust fejlesztette tovább a reformáció, melynek képviselői arra törekedtek - miként azt az erdélyi szászok neves reformátora, Johannes Honterus is tette -, hogy városaik iskoláiban az oktatást akadémiai szintre emeljék.15 Nagy érdeme a reformációnak, hogy kifejlesztette azt az iskolatípust, a kollégiumot (gimnáziumot), amely végső formájában (a filozófiai és teológiai oktatás bevezetésével) főiskolaként szolgálta a hazai érdelmi- ségi utánpótlás nevelését, részben átvette az egyetem szerepét. A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy lényegében ezen az úton haladt a katolikus iskolázás fejlődése is, amikor az ellenreformációs küzdelmek folyamán kialakította a protestáns iskolázás ellensúlyozására hivatott iskolarendszerét. E tények ismeretében már érthető, hogy miért nem fejlődik dinamikusabban az egyetemjárás a reformációt követő évtizedekben sem. Az egyetemjárási statisztika azt mutatja, hogy az erdélyi fejedelemség virágkorában Bethlen Gábor (1613-1629) és I. Rákóczi György (1630-1648) idejében sem haladta meg az egyetemet jártak száma a XVI. század első két évtizedének csúcsértékét.16 Elmondhatjuk tehát, hogy a reformáció az iskolaügy terén nem szakított a korábbi időszak 425
