Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - V. Népi vallásosság, művelődés
Szívósan ragaszkodtak az ismert és gyakorolt formákhoz. Volt olyan időszak a Dunántúl reformációjának történetében, hogy hetek, hónapok alatt váltották egymást ugyanazon faluban a különböző felekezetek lelkészei, amelyekhez a közösségek nem, vagy alig tudtak alkalmazkodni.11 Közben az egyház állandó küzdelmet folytatott a katolikus hagyomány ellen és az önkényes újítások megakadályozásáért.12 A gyülekezetek pedig szívósan őrizték régi vallási hagyományaikat, ill. ezeknek bizonyos töredékeit, amelyek reformáció előtti gyakorlatból származók, keresve és megtartva azokat a formákat, amelyekben nagyobb lehetőségük volt saját aktivitásukra. Mindezekhez a római katolikusokkal való együttélés is hozzájárult, amikor is több olyan vallási szokás épült be a reformátusba, amelyeket tőlük vettek át. Fokozottabb mértékben érvényesült ez ott, ahol a reformátusok jelentős kisebbségbe szorultak. Ennek következtében a református vallásos népélet egyes területein olyan jelenségek figyelhetők meg ma is, amelyek a hivatalos református egyházi tanítással nem egyeznek, azonban az egyén és a közösség által igényeltek, gyakoroltak. Ezeknek egy részét ma már csak az emlékezet őrzi, másik része meg az aktív tudáskincshez tartozó. Jelen vannak: I. a Szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatban, II. a mindennapok vallásosságában és III. a templom használatában. Dolgozatom mindössze szűkreszabott áttekintést próbál adni ezekről a jelenségekről - egyes területeket emelve csak ki -, amelyek közül egyesek a református közösségek életében betöltött szerepük, a népi vallási gyakorlatban való életük során váltak úzussá, majd hivatalos egyházi gyakorlattá. Hangsúlyoznom kell, hogy egy megkezdett kutatásról lévén szó, teljes áttekintés nem lehetséges. A következő részterületeket vizsgáljuk meg: a kereszteléssel és az úrvacsorával kapcsolatos szokáselemeket, valamint a mindennapok vallási életében kimutatható katolikus szokásokat. Adataink a XIX. század második feléből, többségében a XX. század első feléből, kisebbségben a második feléből valók, azonban a szokások, szokáselemek életét figyelemmel kísérve, esetenként a XVII-XVIII. századig megyünk vissza. A KERESZTELÉSSEL KAPCSOLATOS SZOKÁSOK Az egyház minden ellenzésével szemben a református közösségek nagy részében is igyekeztek az újszülöttet mielőbb keresztvíz alá tartani, még századunk közepén is. Keresztelőig az anya védelme alatt állt a gyermek, amelyet sok esetben mágikus eljárásokkal fokoztak, keresztelő után pedig már Isten védelme alá került, amely biztos oltalmat jelentett a gonosszal szemben. A hiedelem kereszténység előtti, amelyet a reformátusok is megőriztek. 1642-től, az idegen hatások érvényesülésének megakadályozásáért már maga az egyház is szorgalmazta a mielőbbi keresztelőt.15 A víznek a reformátusok is bűntörlő erőt tulajdonítottak, az üdvösség feltételének tartották, ezért - bár az egyházi tanítás szerint a kereszteletlenül elhalt gyermekek el nem kárhoznak - elfogadták és gyakorolták a bábakeresztséget vagy szükségkeresztséget. Erre vonatkozóan különösen gazdag adatok ismeretesek, maga a szokás pedig általánosnak mondható. Az egyházi törvények mindvégig szigorúan tiltották a bábakeresztség gyakorlását. Míg 1803-ban még törvény írta elő a református bábák kötelezettségei között a halódó római katolikus gyermekek megkeresztelését, addig 1808- ban már nem voltak kötelezhetők rá. 1810-1847 között a veszprémi református egyház jegyzőkönyvének XV. pontja is ezzel foglalkozó: "Van-e a helységben református bába felesketve: nem keresztelhet sem római katolikus, sem református gyermeket. Ugyanígy római katolikus bába sem. Megvan-é arra tanítva, hogy Vallásunk Princípiumai szerént néki nem szabad keresztelni. Országunk törvénye-s a Felséges Királyi Parant- solat szerént pedig arra sem kötelezettik, hogy a Római Catholikus gyermeket megkeresztelje."14 Ugyanez az esperesi kerület falvaiban is feljegyeztetett, a lelkészek eleget intették is a gyülekezeteket betartására. Azonban a gyakorlat mást mutat. Minden intés, tilalmazás ellenére a bábakeresztség élő, elfogadott és gyakorolt volt, házikeresztségnek nevezték. Lényege: az életképtelennek látszó, avagy halódó gyermeket a bába megkeresztelte, hogy ne kereszteletlenül haljon meg "vízzel leöntötte, nevet adott neki". A római katolikus bábák oktatásban részesültek, hogy a keresztelést szükség esetén elvégezhessék. Olyan vegyes vallású faluban, ahol református bába volt, ebben az 314
