Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások - IV. Egyházi életünk, történelem
Rev. BARLAY Ö. SZABOLCS A JEZSUITA MISSIO TRANSSYLVANICA 1579. április 7-én egy mindenre elszánt magyar jezsuita tollat ragadott, hogy legfőbb elöljárójának, E. Mercurian generálisnak feltárja lelki vívódásait. A rendkívül nyílt és bátor hangvételű levél írója Leleszi János atya, aki lelkiismeretére hivatkozva túltette magát a rendi szabályokon, és előzetes bejelentés nélkül nem tért vissza állomáshelyére, Bécsbe, hanem előbb Kassán, majd a Hódoltság határában, Csanádon tartott missziót a magyarországi püspökök felkérésére. Még ennél is súlyosabban vétett a regula ellen, amikor átszökött Erdélybe, hogy felkeresse Gyulafehérvárott Báthory Kristóf fejedelmet, a "princeps catholicissimus-t". Innét úja levelét Rómába, hogy egyrészt magyarázatot adjon szökéssel felérő távozására, másrészt azért, hogy felrázza rendje római vezetőinek felelősségtudatát a halálra ítélt erdélyi katolikus egyházért. Stílusa egyre merészebb lesz - ismervén a hátteret, vádiratnak is nevezhetném. Leleszi páter ugyanis évek óta tanúja volt annak a számára érthetetlen huzavonának, mellyel Róma - akarva, nem akarva - a szélsőséges szabadgondolkodók helyzetét könnyítette meg. Leleszit ugyanis több magyar jezsuita társával együtt a Rómában tevékenykedő Szántó Arator Istvánnak sikerült az osztrák provincia központjába, Bécsbe helyeztetnie. Szántó István, akit társai "robustus hungarus-nak" neveztek, kezdettől fogva éles szemmel figyelte a hazai bel- és külpolitikai fejleményeket. És amikor Erdélyben Báthory István került a fejedelmi trónra, elérkezettnek látta az időt, hogy megszervezze a katolikus restauráció ügyét. A nyugtalan, sőt szenvedélyes karakterű Szántó egyedül aligha lett volna képes eredményt elérni. Gondviselésszerű volt a római generalizia titkárával, Antonio Possevinóval kötött barátsága. Míg Szántó az érzelmek lobogásával vitte előre az ügyet, Possevino a diplomaták nélkülözhetetlen erényének, a taktikának, a tárgyalások ügyes levezetésének volt mesteri kezelője. Mindketten Istentől kijelölt élethivatásuknak tekintették a protestánsok és mohamedánok kereszttüzébe került katolikus egyház megmentését Kelet-Európábán. Szántó ezt a hivatást magával hozta Magyarországról, Possevino csak később, grázi évei alatt, egy belső kegyelmi megvilágosodás hatására lett a gondolat elkötelezettje. Ennek a "desiderio speciale-nak" jegyében indultak el mindketten terveik megvalósítására. Csakhogy számos, előre nem látott akadályba ütköztek. És épp ez az a pont, amitől kezdve Leleszi és a többi, Bécsben már "bevetésre" váró jezsuita szándéka eggyékovácsolódott a mindenre elszánt Szántó-Possevino atyák missziós tervével. A legfőbb akadályt a vatikáni diplomácia és a Habsburg érdekek közös nevezőre emelése jelentette. Nem kétséges, hogy a Szentszék nehéz helyzetben volt. Ha meg akarta tartani befolyását Miksa császárra és a bécsi udvarra, tekintettel kellett lennie ezek érzékenységére. Jól tudjuk, hogy a bécsi külpolitika legneuralgikusabb övezete, legsebezhetőbb zónája Kelet-Európa volt, - ezen belül először Erdély, majd Lengyelország. 1571 óta még jobban elmérgesedett ez a valójában soha be nem gyógyult seb. Báthory István, a császár egykori foglya, ország-világ előtt egyik bel- és külpolitikai csatáját nyerte a másik után Bécs ellenében. 1576 újabb vereséget hozott Miksa császárnak: nem őt, hanem ellenfelét, Báthoryt választotta meg a lengyel országgyűlés királlyá. A bécsi diplomáciának tudomásul kellett vennie, hogy Báthory nemzetközi tekintélye egyre növekedett az oroszországi hadjáratok éveiben. Európa fővárosaiban ámulva fogadták a hírt, hogy Rettegett Iván cár letette a fegyvert Báthory lengyel-erdélyi csapatai előtt. És hogy a király tekintélye még nagyobb legyen, íme a teljes valóság: Báthory csak a Szentszék kérésére volt hajlandó leülni a békeasztalhoz, legszívesebben tovább harcolt volna a cár ellen! Ebben a történelmi szituációban lép a színre konkrét feladattal Antonio Possevino, akit a pápai diplomácia bíz meg a közvetítéssel. Ettől kezdve Báthory és Possevino között olyan kapcsolat alakult ki, mely nélkül aligha valósulhatott volna meg a jezsuiták erdélyi missziója, a Missio Transsylvanica. Ebbe a történelmi keretbe kell elhelyeznünk Leleszi atya említett gyulafehérvári levelét, és ugyancsak az imént vázolt külpolitikai, illetve egyházpolitikai háttér ismeretében lesz elfogadható 261
