Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)

Előadások

intézménnyé vált XI. századi magyar egyháznak lesznek mártújai. A IX. és X. század pogány magyaljai nem gyarapították a vértanúk galériáját.4 A Sankt Gallen mellett befalazott cellában remetéskedő Szent Wiboradát is kincseket kereső harcosok sebezték halálra.5

A gembloux-i kolostor alapítójáról, szent Guibertről vagy németesen Wicbertről azt írta 1100 körül életírója, hogy mártiromságra készen kiment prédikálni 954-ben a környéken portyázó magyarok közé, de a vértanúság helyett néhányan még meg is tértek szavára.6

Ezzel elérkeztünk a kereszténység felvételének második fontos tényezőjéhez, a hithirdetőkhöz. Mint szent Guibert példája is mutatja, a X. században is élt és hatott az az idealista, minden egyéni kockázatot vállaló hithirdető szellem, amely pár századdal előbb "peregrinatio apostolica"-ra, európai vándorútra indította az ír és angolszász szerzeteseket. Kelet-Közép-Európa akkor formálódó országaiban a misszió azonban összefonódott a politikával, néha végzetes módon is. A magyarság a Kárpát-medencében a nyugati és a keleti egyház közé ékelődött be. Mindkettő "birodalmi egyház" volt, szorosan összeforrva a világi hatalommal, azt szolgálva, de a világi uralkodónak is kötelessége volt egyházát szolgálni. Az innen kiinduló misszió már tervszerű, mondhatnánk intézményes volt. Eszköze többé nem a kard, mint másfél századdal előbb Nagy Károlyé volt a szászoknál, hanem az élő szó, a prédikáció. Ez azonban nem a népnek, hanem elsősorban a vezetőknek, a fejedelmeknek és környezetüknek szólt. Ugyanis nem szervezetlen csoportokat, hanem politikailag mind jobban megszilárduló, mindig harcra kész országokat kellett megnyernie Krisztusnak. Az eszmei cél a lelkek megnyerése volt, de mind az egyházi, mind a világi halalom saját hatalmi szférájának a kiteijesztésére is számított. A magyarság sorsa iskolapéldája annak, hogy miként játszhatott a kereszténység felvételénél pozitív és negatív szerepet is a politikai történet. A két "birodalmi egyház" mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban azt a kereszténységet sem, amit a magyarok új hazájukban, főként a Dunántúlon találtak és nyilván nem semmisítettek meg. A keresztény liturgia és egyházi szervezet magyar szókincse jórészt horvát és szlovén eredetű.7 Helyenként biztosan tovább élt a Karoling-kori kultusz is, és ez adhatta tovább a XI. századi magyar egyháznak például olyan ritka szent tiszteletét, mint szent Adorján mártírét Zalavárott.8

Itt lennénk a harmadik tényezőnél, a külső történelmi helyzet alakulásánál. Sorsdöntő dátum 955. augusztus 10., Szent Lőrinc napja. Ekkor szenvedte Bulcsú és Lél serege Augsburg közelében, a Lech-mezőn a végzetes vereséget. Ez nemcsak a vezérek életébe került, nemcsak az lett a következménye, hogy Nyugat felé nem indult többé úgynevezett kalandozó hadjárat. A magyar krónikáshagyományból kitetszik, hogy rendkívül nagy lehetett pszichológiai hatása is, valóságos sokkélmény volt. Épp a hadakozást szinte hivatásnak tekintő vezető réteget ez arról győzhette meg, hogy a mennybéli nagy Isten nincs többé velük, hanem a keresztények oldalán áll.9 Ezért nem meglepő, ha már Taksony idejéből van hírünk intézményes magyar misszió kísérletére. Liudprand cremonai püspök híradása szűkszavú, de pár más forrás segítségével következtetni lehet a háttérre. XII. János pápa idejében történt, aki a kortársak egyhangú tanúsága szerint a pápaság történetének egyik leghitványabb és legsötétebb alakja volt. 962. február 2-án még ő koronázta császárrá a Lech-mezei győzőt, Nagy Ottót, de aztán hamarosan ennek itáliai ellenfeleivel szűrte össze a levet. 963 májusában ez a pápa egy bizonyos Zacheust missziós püspökké szentelt, hogy a bolgár születésű, de a magyaroknál nevelkedett Salecus-szal együtt menjen Magyarországra. Zacheus és Salecus a pápának Bizáncba küldött két követével együtt indult útnak, de Capuában a császárpárti

I. Pandulf herceg emberei elfogták őket. Liudprand szerint a magyarokat a császár elleni támadásra kellett volna rávenni, és hasonló célja volt a Bizáncba küldött követségnek is.10 Eleve teljesen valószínűtlen, hogy a misszió XII. János gondolata lett volna. Salecus szerepe arra enged következtetni, hogy a nem is olyan régen, 947-ben Itáliában még Otrantóig "kalandozó" Taksony fordult ilyen kéréssel Rómához. Épp oly valószínűtlen a feltevés, hogy Zacheus azután mégis eljutott a magyarokhoz és ott mint püspök annak rendje-módja szerint működött.11 Csak azt tudni róla biztosan, hogy 964 február végén még Rómában volt, és mint "episcopus gentium" részt vett a zsinaton, amelyet az időközben, a császár kívánságára Szent Péter székéről letett XII. János hívott össze, hogy letételét és utódjának, VIII. Leónak a megválasztását semmisnek nyilvánítsa. Az sem valószínű, hogy Ottó császár "futtatta volna zátonyra" ezt a magyar missziót.14 Liudprand ugyan nem volt pártatlan, de lesújtó véleménye Zacheus jelleméről és képzettségéről nem lehetett alap14