Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban (Esztergom, 1991)
Előadások
BOGYAY TAMÁS A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE MINT FORDULÓPONT "A kereszténység felvétele mint fordulópont." így kaptam a témát, azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy ha akarom pontosíthatom, másképp is fogalmazhatom a címet. Én meghagytam, habár úgy érzem, nem fejezi ki pontosan azt, amiről most szó lesz. Ugyanis a történelmi események megállást nem ismerő sorozatából csak a mi emberi értelmünk ragad ki, absztrahál egyeseket, amelyek mintha közvetlenül érzékeltetnének sorsdöntő irányváltozásokat. Ezeket szoktuk fordulópontoknak nevezni. Pedig a történelem nem pontok sorozata, hanem folyamat, mint ahogy, az idő percekre, órákra osztása is csak emberi absztrakció. A történelem lényege a folytonos változás, Hérakleitosz mondása illik rá: panta rei "minden folyik". De ha vallástörténet, még pedig a kereszténység a téma, el kell ismemi, hogy az egyéni lélek története ismer Pál fordulást, hirtelen, végzetes irányváltozást. Szent Pál élménye a damaszkuszi úton nem az egyetlen példa rá. De ez esetleg nem is az evilági természet síkján történik, hanem természetfölötti erő beavatkozása jelent valódi fordulópontot. Az emberi közösségek történetéből nem ismerünk ilyen fordulatokat. Mert mivel jár egy közösség, akár egy család, akár egy politikailag szervezett hatalmas tömeg, egy ország népének a megtérése? Többé-kevésbé megváltozik a kollektív világszemlélet, az értékrend, az erkölcsi normák, és ennek következménye lehet a társadalmi szerkezet, sőt esetleg az életforma átalakulása is. Mindez nem megy máról holnapra végbe. Egy nép megtérítése és megtérése több-kevesebb időt igénybe vevő folyamat, amely lehetett sima, zökkenésmentes, de járhatott viharos küzdelmekkel, véres reakciókkal is. Az, hogy miként alakult a folyamat, mi lett az eredménye, milyen minőségi változásokat hozott, főként három tényezőtől függött. Az első a múlt, vagyis a közösség örökölt kultúrája, szellemi beállítottsága, nyíltsága vagy zártsága. A második - mivel mindig kettőn áll a vásár - a hittérítők eljárása. A harmadik az adott történelmi helyzet, külső vagy belső erő, ami elindította az átalakulás folyamatát. Nézzük meg a magyarság esetét. Ez a fajilag és nyelvileg elég heterogén, de politikailag bizonyos egységbe szervezett nép, amely a DC. század végén a Kárpát-medencében talált végleges hazát, gazdasági életformáját tekintve félnomád volt, szellemi kultúráját és társadalmi szervezetét az eurázsiai sztyepp-övezet lovas, nomád világából hozta magával. Mint tudjuk, az eurázsiai lovas, pásztomépek általában a mindenség fölött egyetlen égi főistent ismertek. Tőle függött az uralkodó és rajta keresztül a nép jóléte. A magyar nyelv vallási vonatkozású szókincse és a folklór is azt bizonyítja, hogy ez a monoteista istenélmény fejlett vallási és erkölcsi képzetekkel párosult, amelyekkel megérthette és saját nyelvén is meg tudta nevezni a keresztény vallás legtöbb lényeges fogalmát. Csak az egyházi szervezet és liturgia terminológiáját kapta jórészt idegenből.1 A honfoglalók mindenesetre már régen túl voltak a primitív sámánizmuson. Táltosaik voltak, de mint a tágas, nyílt világban mozgékony életet élő lovas pásztornépek általában, ők sem ismertek vallási fanatizmust. Hadd emlékeztessek pár ismert példára. A kazár birodalomban mindegyik nagy vallás jelen volt. Állítólag, a hagyomány szerint, az egyik kazár kagán hitvitára hívta össze képviselőiket, hogy döntsön, melyiket fogadja el. Mint tudjuk, a zsidó hitet választotta. Két magyar példa: 860 körül a Kazáriából hazafelé, Bizáncba tartó Konstantint, a későbbi szent Cirillt, valahol a Krim félsziget táján, "farkasként üvöltő" magyarok támadták meg. A szent ember nem zavartatta magát imájában, mire a támadók megszelídültek, meghallgatták szavát, és kíséretével együtt békében elengedték. Cirill bátyját, Szent Metódot pedig 882 táján valahol az Al-Dunánál látni kívánta egy magyar "király", azaz vezér. Egyesek óvták a szentet a veszedelmektől, de a magyar vezér nagy tisztelettel fogadta, megajándékozta, és csókkal búcsúzva tőle azt kérte, emlékezzék meg róla imáiban.2 Persze az is tény, hogy az úgynevezett kalandozások során számtalan templomot, kolostort kifosztottak, fölégettek, embereket öltek, elhurcoltak. Főként a későbbi nyugati írók néha egész képtelen szörnyűségeket fogtak rájuk.3 Egyetlen esetről sem tudunk azonban, hogy a kalandozók akárkit hite miatt bántottak vagy megöltek volna. Csak a már 13
